Kedves Olvasó!
Az elmúlt évtizedem előzményeinek megmutatásával szeretnék Neked bátorságot adni ahhoz, hogy közelebb lépj önmagadhoz. Hogy átgondold az értékrendedet, és új szemléletek felé indulj. Ez a történet legfőképp arról szól, hogyan lehet a saját életünket újra és újra kézbe venni.

Tíz évvel ezelőtt már az önismereti utam egyik mérföldkövénél jártam: búcsút vettem az egyetemtől. Volt már diplomám, de a mesterképzés világa nem érintett meg, ezért úgy döntöttem, más irányba indulok. 

Kevésszer beszéltem arról, hogyan vezetett az első lépés a mozgás felé – most mégis megpróbálom összefoglalni.

Kövér gyerekként éltem az életem, és emiatt rendszeres bántások értek. Ma már van erre szakkifejezés: a folyamatos bullying. Hiába voltam osztályelső, hiába küldtek bármilyen tárgyból versenyekre – fizikától a földrajzon át az énekig –, a súlyom volt az egyetlen pont, amibe újra és újra bele tudtak kapaszkodni. Ez mély szomorúságot ültetett belém. 

Belül történt minden, mert kifelé nem mutathattam: "mindenem megvolt", így nem lehettem szomorú.

Jött a kamaszkor. Az első ön-éheztetős fogyókúrámat követően ráébredtem: csak akkor fogyok, ha koplalok. Ez hosszú távon természetesen tarthatatlan volt, így lassan bekúszott a bulímia is a mindennapokba. Amikor már átlagos súlyú voltam, és rendszeresen jártam edzeni, még akkor is rajtam maradt a bélyeg: "a dagadt". Testképzavarban éltem, és folyamatosan irreális elvárásoknak próbáltam megfelelni.

A mozgás végül az egyetem utáni új irányt is kijelölte. Egy képzés beiratkozási napján derült ki, hogy nem lesz gyakorlati oktatás. Illedelmesen felálltam: tudtam, hogy nem ezt keresem. Nemsokára megtaláltam azt az OKJ-s képzést, amelyet végül becsülettel végigjártam. Ekkor már mély önismeretben voltam, így sok mindent máshogy láttam. Úgy tartottam, hogy a mozgás elsősorban prevenció – megelőzés.

A képzés alatt várandós lettem – tervezetten. A lányunk két hónap próbálkozás után úgy döntött, minket választ szüleinek. Az első trimeszterben viszont már saját csoportos órákat tartottam, úgy, hogy rajtunk kívül csak a szüleim tudtak az állapotomról. Nagyon féltem, mennyi felesleges súlyt szedek majd fel. 

Úgy egészségesen, mint akkor, soha nem étkeztem: nem éheztettem magam, mert felelősséget hordoztam egy másik életért. 

Ettem mindent, de minden részletre odafigyeltem, mellette rengeteget edzettem.

A nyolcadik hónap elején épp színházba mentünk. Egy megjegyzés talált el: "mekkora hasad van". A gyomrom összerándult. A lelkem is egy pillanatra elveszett. Visszakérdeztem: nagy? Ők pedig megerősítették, szerintük igen – főleg ahhoz képest, hogy "még csak az elején járok". Ekkor mondtam el: a nyolcadik hónapba léptem. A döbbenetet hamar követte a következő kérdés: "akkor hol van benned az a gyerek?"

A 35. hét végén megszültem. Koraszülött, aprócska baba érkezett, aki három hónapos korára, anyatejes táplálás mellett, utolérte a korabeli gyerekeket. Mára egy fejjel magasabb náluk.

A szülés után – mivel hosszabban maradtunk a kórházban – már ott edzettem. Néhány hét múlva szinte nem is látszott a terhesség egyetlen nyoma sem. 

Hat hét után visszatértem a heti két csoportos órámhoz. Otthon is edzettem, szoptattam, a kilók olvadtak. A lányom tizennégy hónapos volt, amikor meghalt a bátyám. Aznap kapott utoljára anyatejet. Ekkor voltam életemben a legvékonyabb.

A szoptatás abbahagyása után az étkezésem maradt, de az energiafelhasználásom megváltozott. A súlyom lassan emelkedni kezdett, de akkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki. Az önismeretem ekkor már évek óta tartott, és a régi sebeket gyógyítottam.

Aztán jött a pandémia. Az otthonlét és a komplex stressz rakta rám a kilókat. Az oltások után a hormonrendszerem is kibillent, a szöveteim rigiddé váltak. 

Eljutottam oda, hogy utáltam mozogni.

Fokozatosan kellett visszaállítanom a rugalmasságot, amit előtte elértem. Feljöttek a kilók, megnőttek a melleim, vizesedett a testem, kötényhasam lett – ami soha nem volt, még a gyermekkori túlsúly idején sem. Olyan testi érzeteket éltem át, amelyeket sok nő szülés után. Jött az önutálat.

Szerencsére időben észbe kaptam. Megpróbáltam reálisan látni, mi történik bennem és velem. Felismertem, hogy a rengeteg stressz tartja magasan a kortizolszintemet, és így nem indulhat be semmilyen változás. 

Ekkor jött a felismerés: ez most próbatétel. Valóban elhiszed-e belül is, hogy mozogni elsősorban az egészségért kell – vagy csak "vizet prédikálsz"?

Közben jöttek volna a külvilág bántásai, de már nem engedtem teret. Sokakat kifejezetten "megnyugtatott" a változó alakom – engem pedig újra és újra vizsgáztatott az élet, hogyan reagálok. Megtanultam szeretni magamat. Megtanultam, hogy az igazi érték nem a kilókban és a külalakban mérhető. Ehhez újra át kellett élnem mindent. Nem könnyített a helyzetemen az az időszak sem, amikor egy kisebb idegösszeomlásom volt, amiből minden belső erőm és szaktudásom mellett teljesen magam álltam fel. Hatalmas alázatot tanultam ekkor, és hálás voltam minden addig megszerzett tudásomért, ami a személyiségfejlesztő szakmámhoz tartozott. 

Tíz év kemény önismereti munka után végre megérkezett az igazi önbizalmam is: az, amelyhez a legnagyobb sérülésemmel való szembenézés kellett.

Lapos hassal nem tudtam volna vele szembenézni.

Ma már sokkal élesebben érzem, hol vannak a testem határai. Mit enged, mi esik jól, mit nem kell már lenyomnom a saját torkomon. Az önelfogadást követően pedig lassan a testem is változni kezdett. Soha nem voltam ennyire önazonos – pedig nem vagyok vékony. 

Az elmúlt évtizedek óriási bizniszt húztak a testképzavarokra és az irreális elvárásokra. Számtalan áldozatot követel ez a kulturális torzulás. Nem azt mondom, hogy a kóros elhízásnak nincsenek egészségügyi következményei. A gond az, hogy a társadalom az ember értékét a kilókban méri. És ítélkezik: "nézd, hogy elhízott… mekkora a feneke… milyen hasa van". Ha ezzel még bántják is a másik embert, az már a jellem kérdése.

A másik emberrel azért foglalkoznak, mert addig sem kell a saját lelki nyomorukkal szembenézniük. Mindig azok bántanak másokat, akik nincsenek rendben önmagukkal. Ez minden emberi kapcsolódás kulcsmondata...

Tíz év önismeret és szakmai tapasztalás kellett ahhoz, hogy mélyebben értsem Édesanyám szavait: "inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak". Amikor néhány éve egy gyerekcsoportban az együttérzésről volt szó, rádöbbentem, hogy számukra ez pozitív kontextusban elképzelhetetlen. Megtanítottam nekik, hogy mások örömében osztozni is lehet – nem csak irigyelni. Ez az emberiség egyik nagy feladata, ahogyan a hála tanulása is.

Idén tíz éve, hogy emberekkel dolgozom. Sok találkozás, sok működésmód, sok tükör. Mindezek formáltak, és a kölcsönösségnek köszönhetően én is formáltam másokat. 

A keretek, szabályok, határok, amiket felállítottam, sokak életére hatással voltak, és vannak a mai napig.

Kezdettől fogva volt egy elvem arról, hogyan építem fel a saját rendszeremet a vállalkozásomban. Most, hogy üzleti pszichológiát tanulok az egyetemen, látom, milyen utat tapostam ki – és azt is, mennyi erőt veszek ki olykor magamból. Én is folyamatosan tanulok önmagamról.

A munkám összetett háttérfolyamatokra épül, amelyeknek kívülről nem feltétlen kell látszaniuk. 

Egy napon belül több szerepben állok helyt, amit a személyiségem sokoldalúsága tesz lehetővé. Ezáltal viszont transzparenciát is adok a klienseimnek: az önazonosság a legfontosabb. Bármilyen szerepről legyen szó, csak akkor működik hitelesen, ha önmagunkat nem vesszük ki belőle. Ehhez pedig az önismeret elengedhetetlen.

Aki ma vagyok, köszönhető:

• a közel 34 éve kapott (kéretlen) örökségem puttonyának, 
• a 28 évnyi tanulásnak, általa az erősségeim felszínre kerülésének, és kompetenciáim fejlődésének,
• a 15 éve folyamatosan formálódó párkapcsolatomnak, 
• a 11 éve tartó önismereti folyamatnak, melynek szerves része a szüleimmel való kapcsolatomon dolgozás is, 
• a 10 éve működő hivatásomnak, 
• a 9 éve folyamatos tükröt tartó anyaságomnak, 
• s minden egyes nap a mozzanatok, történetek és megélések sokaságának.

 Szuperérzékenyként mindezt hatványozottan élem át – ma már áldásként.

Szeretem az életemet. Jobban, mint valaha.