A tizenkettedik tábor margójára...
– önazonosan, egy folyamatosan változó világban.
Bizonyos élmények után az ember napokig hordozza magában a történteket, mielőtt egyáltalán megpróbálná szavakba önteni őket. A mögöttünk hagyott hétvégén lezajlott a tizenkettedik táborom. Az elmúlt években különböző tematikájú és időtartamú táborokat vezettem, de ez a mostani, őszi Test&Lélek tábor több szempontból is különleges helyet foglal el az életemben.
Az elmúlt közel két évben ugyanis egy olyan mélyebb emberi és szakmai identitás formálódott bennem, amelynek egyik meghatározó elemét most beemeltem a tábori programba is. A Munay-Ki kilenc rítusának átadása volt az extra programunk.
A kilenc rítus kilenc különböző minőséget képvisel, amelyeknek megélése és befogadása minden ember számára más jelentést hordozhat. A résztvevők visszajelzései alapján olyan felemelő, ugyanakkor rendkívül mély belső élmények születtek, amelyekhez hasonlót korábban még nem tapasztaltak.
Tudom, hogy sokan várják a beszámolót a táborról. Vannak, akik most nem tudtak velünk tartani, mások viszont egy következő tábor gondolatával ismerkednek. Mégis azt kell mondanom, hogy ezúttal különösen nehéz mesélni. Egyrészt azért, mert bizonyos élményeket egyszerűen nem lehet hitelesen visszaadni annak, aki nem volt jelen. Másrészt azért, mert mindannyiunkat köt a titoktartás. Ami ott, abban a bizalmi közegben megmutatkozott, az ott is marad.
Amiről viszont beszélhetnék, az a saját megélésem, de ezt most inkább egy tágabb szemléletben teszem, s ez az összefoglaló a táboron kívüli dolgokról fog szólni leginkább.
Rendkívül hálás vagyok azért, hogy ilyen szakmai és emberi tapasztalatok részese lehetek. És itt most nem kizárólag erre a hétvégére gondolok.
Tizenkét tábor van mögöttem. Tizenkét különböző történet, számtalan találkozás, felismerés, kihívás és visszacsatolás. Az évek során egyre inkább megtapasztaltam, hogy ezek az alkalmak résztvevők mellett nekem is fejlődési lehetőséget jelentenek.
A táborokban sok olyan szakmai attitűdöm erősödött meg, amelyet ma már természetesebben, bátrabban és határozottabban képviselek a mindennapi munkámban. Legyen szó a SzülőSuliról, egyéni folyamatokról, csoportos foglalkozásokról vagy éppen olyan programokról, amelyeket különböző helyszíneken vezethetek.
Ma már pontosan érzem, mennyi mindent viszek magammal ezekből a tapasztalatokból. Nem feltétlenül módszereket. Inkább jelenlétet, szemléletet, emberismeretet, szakmai biztonságot.
És közben azt is látom, hogy a fejlődésem nem kizárólag a képzéseknek, a munkámnak vagy a táboroknak köszönhető.
Vannak az életemben olyan emberek, barátok, akikkel a személyes kapcsolódáson túl szakmai kérdésekben is találkozunk. Akikkel lehet őszintén beszélgetni, gondolatokat ütköztetni, reflektálni egymásra. Akik a megerősítések mellett általában más nézőpontot is mutatnak. Ezeknek a kapcsolatoknak ma már pontosan tudom az értékét.
Mert az emberi és a szakmai identitásom számomra nem két különálló világ. Folyamatosan hatnak egymásra.
Ha visszatekintek az elmúlt tizenegy évemre, egyre határozottabban érzem, hogy semmi nem volt hiábavaló. Sem a befektetett munka, sem a nehezebb időszakok, sem azok a találkozások, amelyeknek csak jóval később értettem meg a jelentőségét.
Tíz éve foglalkozom emberekkel, és immár a hetedik évemet kezdem személyiségfejlesztőként.
Egy korábbi írásomban megfogalmaztam, hogy már nem szeretnék versenyezni – ez a mindennapi működésem része lett.
Nem akarok versenyezni, mindenáron megfelelni, mások útjához mérni a sajátomat.
Sokkal inkább szeretnék arra figyelni, amit valóban fontosnak tartok. A hozzám forduló emberekre, a saját fejlődésemre, a kapcsolataim minőségére és arra, hogy amit képviselek, az összhangban legyen azzal, ahogyan élek.
Ez óriási felszabadultságot jelent.
A 21. század társadalma rengeteg lehetőséget kínál, de legalább ennyi olyan helyzetet is teremt, amelyben szinte észrevétlenül kezdjük másokhoz hasonlítani önmagunkat. Többet elérni, jobbnak látszani, bizonyítani, lépést tartani, jelen lenni mindenhol. A munkámban is egyre fontosabbnak tartom annak felismerését, hogyan tudunk úgy a társadalom részei maradni, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat. Hogyan lehetnek egészséges határaink, miközben nyitottak maradunk a világra? Hogyan tudjuk megkülönböztetni a valódi fejlődést attól a folyamatos bizonyítási kényszertől, amely oly sok ember életét meghatározza?
És talán a legfontosabb: hogyan tudunk úgy kapcsolódni másokhoz, hogy közben önmagunkhoz is hűek maradunk?
Harmincnégy évesen számomra az egyik legnagyobb személyes eredmény, hogy az önazonosság ma a megélt valóságom.
Büszke vagyok erre. Nem azért, mert azt gondolom, hogy megérkeztem, vagy hogy ne lenne még min dolgoznom, de tudom, mennyi belső munka van mögötte.
És igen, ezzel együtt jár az is, hogy bizonyos emberek idővel kikopnak az életünkből.
Ma már ezt is másként látom. Aki menni szeretne, azt nem akarom mindenáron maradásra bírni. Aki más irányba tart, annak nem feltétlenül kell velem együtt haladnia. Ahogyan nekem sem kell minden kapcsolatban, helyzetben vagy szerepben benne maradnom csak azért, mert valamikor fontos volt számomra. Az a korábbi énem, aki görcsösen ragaszkodott emberekhez, helyzetekhez vagy elképzelésekhez, mára sokat változott.
Ez nem közöny, de annak egy mély felismerése, hogy a szeretet, a tisztelet és az elengedés nem zárják ki egymást.
Az elmúlt tizenegy évben olyan világot alakítottam ki magam körül, és olyan emberi, szakmai közegekben mozoghattam, amelyekről tudom, hogy sokak számára idegenek, nehezen megfoghatók, olykor talán elképzelhetetlenek is. Nem várom, hogy mindenki értse ezt a világot. És ma már azt sem érzem szükségesnek, hogy mindenkinek megmagyarázzam. Elég, ha én értem, miért fontos számomra, és felelősséggel tudom képviselni mindazt, amit teszek.
A tizenkettedik tábor után most különösen erősen érzem, mennyire hálás vagyok az elmúlt évek minden találkozásáért. Azokért is, amelyek hosszú távon megmaradtak, és azokért is, amelyek csak egy bizonyos életszakaszban kísértek.
Mindegyik hozzátett valamit ahhoz az emberhez, aki ma, 2026. októberében vagyok.
Az egyik legfontosabb felismerésem az elmúlt évekből, hogy semmi sem állandó.
A változás viszont elkerülhetetlen. És minél kevésbé próbáljuk görcsösen megállítani, annál inkább megtanulhatunk együtt élni vele.
Nem minden változás könnyű, nem minden elengedés fájdalommentes, és nem minden új irány mutatja meg azonnal, hová vezet. De ha megtanuljuk felismerni a saját ritmusunkat a folyamatosan változó világban, talán már nem is az lesz a legfontosabb, hogy pontosan tudjuk, mi vár ránk.
Számomra az egyik legfontosabb felismerés, hogy bármerre is visz tovább az élet, a legfontosabb, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat.
Én most itt tartok.