Amikor már könnyebb minősíteni, mint megérteni...
...avagy hol tart a társadalom 2026-ban?
Van valami, ami szakemberként és emberként is egyre inkább foglalkoztat. Tulajdonképpen az élet szinte minden területén ugyanazt a társadalmi dinamikát látom működni.
Legyen szó művészetről, kultúráról, emberi kapcsolatokról, nevelésről, szakmai teljesítményről vagy akár egy egyszerű hétköznapi véleménykülönbségről: mintha egyre kevésbé lenne igényünk arra, hogy megértsünk valamit, mielőtt véleményt alkotunk róla.
Minősítünk. Kritizálunk. Címkézünk. Véleményt mondunk. Sokszor egészen kategorikusan.
De vajon mikor lett a megértés helyett a minősítés a társadalmi kommunikáció egyik legjellemzőbb formája?
A napokban láttam a Hogyan tudnék élni nélküled? 2. című filmet. Külön örülök annak, hogy már az első napon eljutottam a moziba, ezért úgy találkozhattam vele, hogy előtte nem olvastam kritikákat, nem találkoztam mások értelmezéseivel, és nem kész vélemények szűrőjén keresztül néztem. Egyszerűen csak befogadtam. Megéltem. Gondolkodtam rajta.

Aztán elkezdtem olvasni a véleményeket. És valójában ekkor kezdett el igazán foglalkoztatni az egész történet, amit a film fogadtatása megmutat a társadalmunkról.
Mert szerintem egy alkotás értékét nem kizárólag az határozza meg, hogy mennyire felel meg az egyéni elvárásainknak, de az is, hogy mit képes megmozdítani bennünk.
Polihisztorként, az élet számos területéhez kapcsolódva, mindig is lenyűgözött, hogy ugyanazt a jelenséget mennyire különböző perspektívákból lehet értelmezni. Talán éppen ezért gondolom azt, hogy a művészet egyik legnagyobb csodája a szubjektív befogadásban rejlik.
Egy filmet ugyanabban a pillanatban nézünk. Egy dalt ugyanazzal a dallammal és ugyanazzal a dalszöveggel hallgatunk. Egy festményt ugyanazokkal a színekkel látunk. Mégis, mindenkiben valami egészen más történik.
Mert nem üres térbe érkezik az alkotás, de egy már létező belső világba. Saját emlékekbe, veszteségekbe, vágyakba, kapcsolati mintázatokba, meg nem élt lehetőségekbe, nosztalgiába, örömökbe és fájdalmakba.
Ugyanaz a dalsor valakinek egy fiatalkori szerelmet jelent, másnak egy elveszített embert, megint másnak egy olyan életszakaszt, amelyhez talán soha többé nem tud visszatérni.
És éppen ettől csodálatos.
Terápiás szemlélettel nézve egy film, egy dal vagy egy színházi előadás olyan érzelmi kapukat is megnyithat, amelyekhez más módon talán nehezebben férünk hozzá. Nem mindenki jut el pszichológushoz, terápiába vagy önismereti csoportba. Nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy strukturált keretek között dolgozzon a saját történetén.
De attól még mindenkinek vannak történetei. Érzései. Feldolgozatlan élményei. Kérdései önmagához.
Miért lenne baj, ha valaki egy dalon keresztül nosztalgiázik? Ha egy film hatására elkezd gondolkodni a saját életén? Ha egy karakterben önmagára ismer, vagy éppen valakit felismer a múltjából?
A művészet lehet egy fontos kapcsolódási pont önmagunkhoz. És ebben szerintem különösen érdekesek Demjén Ferenc dalai. Az a generációkon átívelő érzelmi és kulturális kapcsolódás, amelyet a zenéje teremt, sokkal többről szól, mint a dallamokról. Történeteket köt össze. Életszakaszokat. Embereket. Olyan emlékeket hív elő, amelyek talán évtizedek óta ott vannak valakiben, csak éppen nem volt alkalmuk felszínre kerülni.
És hogy mennyire nem csupán elméleti síkon foglalkoztat mindez, arra éppen a hétvégén kaptam egy újabb, számomra különösen meghatározó visszaigazolást.
A Verséneklő Együttesek Országos Fesztiválján vettünk részt, ahol Vecsei H. Miklós is jelen volt. A fellépőkhöz intézett, szívhez szóló gondolataiban arról beszélt, hogy számára az, amit ott látott és hallott, maga a valódi magyar kultúra.
Különböző emberek, különböző megközelítések, különböző előadásmódok. Mégis volt valami, ami összekötötte őket. Az a képesség, hogy a vers és a zene találkozásán keresztül valami sokkal mélyebbet tudtak közvetíteni annál, mint amit pusztán szavakkal meg lehetne fogalmazni.
És számomra ebben van az egésznek a lényege.
Mert gondoljunk csak bele! Ugyanazt a verset hányféleképpen lehet megzenésíteni, előadni, értelmezni? Hány különböző érzelmi világon keresztül lehet eljutni ugyanahhoz a szöveghez? És vajon attól, hogy valaki más hangsúlyt helyez egy sorra, más ritmusban, más érzelmi töltettel adja elő, kevésbé lesz értékes az alkotása?
Éppen ellenkezőleg.
Szerintem ez a művészet egyik legnagyobb gazdagsága. Azzal, ha másképpen látunk, érzünk vagy értelmezünk valamit, akkor hozzáadunk a közös emberi tapasztalathoz.
A vers önmagában is képes egészen mély rétegeket megérinteni. A zene pedig olyan érzelmi utakat nyithat meg, amelyekhez sokszor még szavaink sincsenek. Amikor pedig ez a kettő találkozik, valami egészen különleges történhet.
A szavak jelentése, a dallam érzelmi hatása, az előadó saját belső világa és a befogadó élettörténete egyetlen pillanatban kapcsolódhat össze.
És ettől ugyanaz az előadás minden jelenlévő számára más élménnyé válhat.
A fesztivál után Vecsei H. Miklós személyesen is gratulált a produkciónkhoz, ami természetesen nagyon jólesett. De ami ennél is fontosabb számomra, az az a felismerés, hogy mennyire sokféle úton lehet eljutni ugyanahhoz az emberi mélységhez.
Mert amikor valaki nem pusztán meghallgat egy verset, de valami megmozdul benne, amikor egy dallam egyszer csak előhív egy rég elfeledett érzést, vagy egy előadás hatására olyan gondolat fogalmazódik meg benne, amelyhez addig nem talált utat, akkor már sokkal több történik egyszerű szórakoztatásnál.
Kapcsolódás történik.
Önmagunkhoz. Egymáshoz. A múltunkhoz. Ahhoz a kulturális örökséghez, amely generációkon keresztül hordozza az emberi történeteket.
És talán éppen ezért érintett meg annyira Vecsei H. Miklós gondolatmenete is. Mert számomra a kultúra nem egy érinthetetlen, vitrinbe zárt örökség, amelyet kizárólag egyetlen helyes értelmezésben szabad továbbadni.
Valami élő. Valami, ami velünk együtt lélegzik, alakul, változik, és minden generáció hozzáteszi a saját tapasztalatait.
A hagyomány értékét nem az csökkenti, ha új hangokon szólal meg. Sokkal inkább az veszélyeztetheti, ha már nem tudunk élő kapcsolatot teremteni vele.
És itt vissza is kanyarodnék ahhoz, ami az egész társadalmi működésünkben annyira zavar. Miért olyan nehéz elfogadnunk, hogy ugyanahhoz az értékhez többféle úton is el lehet jutni? Miért érezzük szükségét annak, hogy folyton rangsoroljuk, minősítsük, összehasonlítsuk egymás megéléseit, amikor éppen a különbözőségükben rejlik az emberi világ gazdagsága?
Nem kell minden előadásnak ugyanúgy megszólítania bennünket. Nem kell minden versfeldolgozást szeretnünk. Nem kell minden filmnek ugyanazt jelentenie.
Jó lenne ezt végre az emberi kapcsolatainkban is megérteni.
Mert én valahol azt érzem, hogy így érdemes élni az életet.
Nem állandó összehasonlításban, nem mások értékeinek megkérdőjelezésében, nem a folyamatos minősítésben, hanem úgy, hogy közben képesek vagyunk észrevenni, befogadni és továbbadni mindazt, ami emberileg gazdagít bennünket.
Hogy ne csak végigmenjünk az életünkön, ne csak tudásunk, véleményünk legyen.
De valóban meg is éljük az életet, legyen érzékenységünk és kíváncsiságunk is.
És hogy amikor valaki létrehoz valamit, ami egy másik ember lelkéig eljut, akkor először ne azt keressük, mibe lehet belekötni, hanem legyünk képesek felismerni annak az emberi jelentőségét. Mert számomra az igazi kulturális és emberi értékteremtés valahol itt kezdődik.
A művészetnek nem az a dolga, hogy mindenkinek ugyanazt jelentse, de mindenkiben elindít valamit.
És itt érkezem el a film egyik számomra különösen érdekes aspektusához: a történetvezetéshez és a karakterfejlődéshez.
Olvasva a kritikákat, több olyan észrevétellel találkoztam, amelynél őszintén elgondolkodtam azon, vajon mennyire próbáljuk az egyes történeti elemeket az előzményekkel összefüggésben értelmezni.
Hiszen ha az első rész már megmutatta a jelenben, hogy a két főszereplő szerelmi története az eltelt harminc évben nem folytatódott úgy, ahogyan talán egyes nézők szerették volna, akkor miért várnánk, hogy a köztes történet egy teljesen új, az előzményekkel össze nem egyeztethető irányba induljon el?
Egy történet nem feltétlenül attól jó, hogy azt kapjuk, amit előre elképzeltünk. Sokszor éppen attól válik koherenssé, hogy képesek vagyunk az egyes részeket egy nagyobb narratív rendszerben értelmezni.
Ez számomra az egyik legérdekesebb kérdés: mennyire tudunk rendszerszinten gondolkodni? Mennyire látjuk az összefüggéseket, az előzményeket, a következményeket?
És van még valami, aminél szakemberként különösen megálltam. A karakterek változása. Az első és a második rész története között hat év telik el. És vannak, akik ezt a változást kritikai észrevételként fogalmazzák meg.
Én éppen ellenkezőleg látom.
Hat év alatt egy embernek változnia kell. Legalábbis ideális esetben. Változnak az életkörülményei, a kapcsolatai, a prioritásai, az értékrendje, az önmagáról alkotott képe. Érik veszteségek, hoz döntéseket, hibázik, tanul, új tapasztalatokat szerez. Vagy éppen nem tanul, és ugyanazokat a köröket futja újra.
Számomra szakmailag is izgalmas volt látni, hogyan jelenik meg a karakterekben az eltelt idő.
Az idő önmagában nem garantálja a fejlődést, az életkor nem egyenlő az érettséggel, s a tapasztalat pedig önmagában még nem jelent tanulást.
Ezt a saját életemben is sokszor megtapasztaltam. Amikor évekkel később újra találkozom olyan emberekkel, akik valamikor kikerültek az életemből, időnként megdöbbent, hogy bizonyos szempontból pontosan ugyanott tartanak, ahol a kapcsolatunk megszakadásakor. Eltelt öt vagy tíz év, de a gondolkodásuk, a reakcióik, a kapcsolati működésük mintha semmit sem változott volna.
És ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: vajon hányan élnek le úgy éveket, hogy közben nem történik valódi belső fejlődés?
Fejlődni nem pusztán annyit jelent, hogy új dolgokat tanulunk, de azt is, hogy képesek vagyunk újraértelmezni a korábbi tapasztalatainkat, felismerni a saját működésünket, vállalni a felelősséget a döntéseinkért, és szükség esetén megváltoztatni azt, ahogyan a világhoz kapcsolódunk.
És itt jutunk el a társadalmi működés egyik legfontosabb kérdéséhez: az ok-okozati összefüggések felismeréséhez.
Két évvel ezelőtt rengeteget foglalkoztam a felelősségvállalás, az ok-okozati gondolkodás pszichológiai és kognitív hátterével. Különösen az érdekelt, hogy a korai életszakaszban elszenvedett traumák, a tartósan megterhelő környezeti hatások hogyan befolyásolhatják az ember későbbi gondolkodását, érzelmi működését és kapcsolati mintázatait.
A kognitív és az érzelmi működés ugyanis nem két egymástól független rendszer.
Az érzelmi állapotaink hatással vannak arra, hogyan dolgozunk fel információkat, hogyan értelmezünk helyzeteket, mennyire tudunk rugalmasan gondolkodni. Ugyanígy a gondolkodásunk minősége, a következtetési képességünk és az önreflexiónk is hatással van az érzelmi szabályozásunkra.
A gyermekkori traumák és a tartós stressz bizonyos esetekben a figyelem, a munkamemória, a végrehajtó funkciók és az érzelemszabályozás fejlődését is befolyásolhatják.
Ezt azért tartom fontosnak, mert amikor valaki nehezen látja át az összefüggéseket, nehezen következtet, vagy nem képes egy adott helyzetet több perspektívából megvizsgálni, nem feltétlenül egyszerűen érdektelenségről vagy rosszindulatról beszélünk.
Ugyanakkor fontos: ezek nem determinisztikus folyamatok, és egy-egy ember gondolkodásából nem lehet visszakövetkeztetni arra, milyen traumák érték. A fejlődés lehetősége felnőttkorban is megmarad.
A saját gondolkodásomban például a matematika iránti érdeklődésemnek is komoly szerepet tulajdonítok. A lányommal a hétvégén sokat matekoztunk, és közben ismét eszembe jutott, mennyire meghatározó lehet az összefüggések felismerésének gyakorlása.
A matematika számomra mindig is a mintázatokról, logikai kapcsolatokról, következtetésekről, rendszerekről szólt. Arról, hogy egyetlen elem egy nagyobb rendszer részeként értelmezhető.
Ez a hálózati gondolkodás. Az a képesség, hogy nem csak az előttünk lévő pillanatot látjuk, de az odavezető utat, az összefüggéseket és a lehetséges következményeket is.
És éppen ez az, ami a filmkritikák olvasása közben is újra és újra eszembe jutott.
Nem az a probléma, ha valakinek nem tetszik egy film. Nem az a probléma, ha valaki másképpen értelmez egy történetet. Sőt! A különböző nézőpontok kifejezetten értékesek.
A probléma ott kezdődik, amikor az egyéni elvárásainkat objektív mércévé emeljük, és már nem vagyunk kíváncsiak arra, hogy egy alkotás miért úgy született meg, ahogyan.
Amikor nem próbáljuk megérteni a történet belső logikáját, a karakterek motivációit, az időbeli összefüggéseket, hanem kiragadunk egy-egy elemet, és az alapján mondunk ítéletet az egészről.
És talán még ennél is fontosabb: amikor elfelejtjük, hogy a változás az emberi történetek természetes része.
Van még egy személyes oka annak, hogy mindezt ennyire fontosnak érzem. Másfél hónappal ezelőtt bemutattuk a saját színdarabunkat. És most, a bemutató után visszatekintve, óriási büszkeséggel gondolok arra, amit létrehoztunk. A nézőtéren van, aki sír. Van, aki nevet. Van, aki egy-egy mondatban önmagára ismer. Más valaki egy régi kapcsolatát, egy családi történetet vagy egy soha ki nem mondott érzést fedez fel a jelenetekben.
Ugyanaz a mondat. Ugyanaz a jelenet. Mégis teljesen más belső történeteket indít el. És számomra pontosan ez az alkotás egyik legnagyobb értelme. Hogy valamit létrehozunk, kiengedjük a kezünkből, és onnantól már nem kizárólag a miénk. Mindenki hozzáteszi a saját történetét.
Azt hiszem, aki még soha nem állt ki a világ elé a saját alkotásával, annak talán nehezebb megértenie, milyen összetett folyamat ez. Mennyi munka, gondolat, érzelem, bizonytalanság, felelősség és bátorság van abban, amikor valami olyat mutatunk meg másoknak, ami belőlünk született.
És igen, kritizálni könnyű. Véleményt alkotni könnyű. Egy alkotást kívülről megítélni sokkal egyszerűbb, mint létrehozni valamit, majd vállalni annak minden következményét.
De nem gondolom, hogy csak annak lehet véleménye, aki maga is alkotott. A kritika fontos, szükséges és értékes. Viszont óriási különbség van a konstruktív kritika és a puszta minősítés között. Az egyik gondolkodásra késztet. A másik gyakran csak lezárja a gondolkodást.
És akkor visszatérnék az eredeti kérdésemhez: hol tart a társadalom 2026-ban?
Azt látom, hogy miközben rengeteg információhoz férünk hozzá, nem feltétlenül lettünk árnyaltabban gondolkodó emberek. Miközben egyre több platformon mondhatjuk el a véleményünket, nem biztos, hogy egyre jobban tudunk figyelni egymásra. Miközben folyamatosan kommunikálunk, nem feltétlenül értjük jobban egymást. És miközben szinte mindenről azonnal véleményt tudunk mondani, egyre nagyobb értékké válik az a képesség, hogy meg tudjunk állni egy pillanatra, és feltegyük a kérdést:
Vajon értem is azt, amit éppen kritizálok?
Értem az előzményeket? Látom az összefüggéseket? Figyelembe veszem a másik ember nézőpontját? Képes vagyok elfogadni, hogy az én értelmezésem nem az egyetlen lehetséges értelmezés?
És ami talán a legfontosabb: van bennem elég önreflexió ahhoz, hogy megvizsgáljam, miért vált ki belőlem olyan reakciót az, amit látok, hallok vagy olvasok?
Az önismeret egyik fontos pontja éppen az, amikor már nem kizárólag a külvilágot elemezzük, de saját magunkat is bevonjuk a vizsgálódásba.
Nem minden alkotás jó. Nem minden film működik. Nem minden történet sikerül. És természetesen nem kell mindent szeretnünk. De talán érdemes lenne megtanulnunk valamit, amit egyre inkább hiányolok a hétköznapi kommunikációból: a kíváncsiságot.
Azt, hogy először próbáljunk megérteni helyzeteket, s ne rögtön ítéljünk. Hogy ne csak reagáljunk, de gondolkodjunk is. Hogy ne tekintsük a saját nézőpontunkat egyetemes igazságnak.
És hogy végre felismerjük: a fejlődés nem abban mutatkozik meg, hogy egyre határozottabban tudjuk megmondani másoknak, mit csinálnak rosszul. Hanem abban, hogy egyre árnyaltabban látjuk a világot, és egyre nagyobb felelősséget vállalunk a saját működésünkért.
Én továbbra is hiszek az alkotásban. A zenében, a filmben, a színházban, az irodalomban. Hiszek abban, hogy történeteken keresztül olyan emberekhez is el lehet jutni, akikhez más módon talán soha.
És hiszek abban is, hogy nem kell mindenben egyetértenünk ahhoz, hogy képesek legyünk tisztelettel kapcsolódni egymáshoz.
