...egy majdnem elengedett álom
Valószínűleg azok közül, akik az elmúlt években – vagy akár az elmúlt egy-két évtizedben – kapcsolódtak hozzám, nagyon kevesen tudják, milyen kötődésem van a zenéhez. És sok minden máshoz.
Az emberek egyébként sem mindig szoktak érteni engem.
Tizenegy éve járom tudatosan az önismereti utamat, úgyhogy néha már azt merem mondani: én egész jól ismerem magam. Aztán időről időre előbukkan belőlem valami, amire mások arcán szinte látom a kérdést:
"Hát ez meg hogy?"
Pedig ha egy kicsit visszatekerjük az időt, talán érthetőbb lesz. Gyerekként meglehetősen sokfelé ágazott az érdeklődésem. Ma talán azt mondanánk rá, hogy polihisztor alkat voltam. A legkülönfélébb tantárgyakból jártam versenyekre. Máig él bennem például az a nap, amikor nyolcadikosként járási első lettem fizikából, és a tanító nénim könnyes szemmel hívta fel édesanyámat a vezetékes telefonon. És itt egy olyan tanító néniről beszélünk, akitől rettegett az egész iskola. Én pedig nagyon jóban voltam vele. A tudásommal, a világnézetemmel, talán az emberségemmel is valahogy megtaláltuk egymást.
Közben legalább ilyen erős volt bennem a humán vonal. Magyar nyelvi versenyek, szavalóversenyek, mindenféle megmérettetések követték egymást.
És ott volt a zene. Hatéves koromtól. Zongora. Már kisiskolásként énekkar. Magánének. Népdalkör. Citera. Később kamasz énekkar. És van valami, amit azok közül, akik ma ismernek engem, talán tényleg csak nagyon kevesen tudnak.
Tizennégy évesen felvételt nyertem a győri konzervatóriumba, ének szakra.
Utólag tudtam meg, hogy három tanár is versengett azért, hogy kihez kerüljek, és abban az évben én voltam az egyetlen, akit ének szakra felvettek. De én nem mentem el. Nem lett belőlem énekes. Az élet számomra másfelé indult. Közel húsz év telt el azóta, s milyen érdekes az élet: idén tavasszal egy teljesen más közegben újra találkoztam azzal a tanárommal, akivel annak idején talán a legközelebbi kapcsolatba kerültem a konzervatóriumban. Egy mélyebb beszélgetés után arra jutottam, hogy nem bántam meg az akkori döntésemet. Tényleg nem. Azt az életet, amelyet azóta felépítettem, nem cserélném el arra az életre, amely talán akkor várt volna rám.
De ettől még valamit be kellett vallanom magamnak. Voltak szeletek, amelyek kimaradtak. És az egyik ilyen szelet különösen fájó volt valahol nagyon mélyen: amikor annak idején nem választottam az énekesi utat, úgy éreztem, egy valamitől talán örökre megfosztottam magam.
Attól, hogy egyszer egy zenés darab főszereplője lehessek.
Aztán jött ez a tavasz. És szinte ugyanabban az időszakban, amikor ezt végre őszintén ki mertem mondani magamnak, kaptam egy felkérést. Szerepelnék-e egy darabban?
Elvállaltam.
Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mire mondok igent. Nem tudtam, hogy azt a darabot részben én is írni fogom. Hogy részben én is rendezni fogom. Hogy jelmezzel, díszlettel, apró részletekkel, jelenetekkel, zenével, gondolatokkal fogok kelni és feküdni. Hogy fél évre beköltözik az életünkbe.
És főleg azt nem tudtam, hogy közben mennyi mindent fogok megtudni saját magamról.
Az alkotás egészen különös állapot. Most újra megtapasztaltam, milyen az, amikor az ember belekerül abba a bizonyos flow-ba, és egyszer csak születni kezdenek a dolgok. Egy ötletből egy másik. Egy jelenetből egy következő. Egy apró gondolatból valami, ami később az egész történet fontos részévé válik. És közben egyszer csak azt vettem észre, hogy ez a darab nem pusztán vígjáték lett. Nevettet. Nagyon is. De közben valahogy belekerült mindaz is, amivel a hétköznapjaimban foglalkozom.
Az ember. Az önismeret. Az önreflexió.
Az, hogy mennyit látunk magunkból, mennyit merünk meglátni, és mennyi mindent hordozunk úgy, hogy közben talán észre sem vesszük. Nem akartunk tanítani. Mégis tanít. Burkoltan, de talán mégsem annyira burkoltan. És mire elérünk a végére, számomra gyönyörű íve lesz annak, ami az elején még csak könnyed szórakozásnak tűnik.
Talán ezért jelentenek annyira sokat azok a visszajelzések, amelyeket péntek óta kaptunk. Amikor nagy színházi tapasztalattal rendelkező emberek mondják azt az általunk írt darabra, hogy mennyire jó volt a modern megközelítés, a humor és a komolyság vegyítése, annak súlya van.
Amikor egy olyan ember, aki saját bevallása szerint sem hajlamos különösebben az elérzékenyülésre, azt meséli, hogy többször kicsordult a könnye az előadás alatt, miközben rengeteget nevetett is, annak is súlya van.
Mert akkor valami átment. Pontosan az, amit szerettünk volna.
Egy kedves vendégem pedig azt mondta nekem, hogy azt mondaná, pályát tévesztettem… de nagyon szépen kér, hogy azért ne hagyjam abba azt sem, amit a mindennapokban csinálok.
Azt hiszem, ennél szebb bókot nehezen kaphattam volna. Mert annak a Zsuzsinak, aki pénteken előbújt belőlem, jó volt ezt hallania. Nagyon jó.
És volt még valami. Ott ültek a nézőtéren emberek a múltamból. Olyan emberek, akik valamikor régen meghatározó szereplői voltak az életemnek. Akik ismerték azt a gyereket, akiből "bármi lehetett volna". Az általános iskolai osztályfőnököm például ezt a mai napig a fejemhez vágja:
"Belőled bármi lehetett volna."
Sokáig talán nem is értettem igazán, mit jelent ez az ő szívében. És talán nekik sem volt mindig könnyű érteni, hogy merre visz engem az élet. Voltak csalódásaik is ezeknek az emberekben, mert igazuk volt már akkoriban - valóban nagyon sok minden lehetett volna belőlem. Csakhogy én közben a saját utamat kerestem. Nem a legegyenesebbet, nem feltétlenül azt, amelyiket mások elképzeltek nekem. A sajátomat. És pénteken valami ebből is helyére került. Ennyi év, ennyi tanulás, ennyi munka és mindaz után, amit közben letettem az asztalra, ezek az emberek már nem azt látták, hogy vajon miért nem lett belőlem valami más. Azt látták, hogy jó helyen vagyok.
Az egyik nagyon kedves régi tanárom azt mondta nekem: abba ne hagyjam, amit csinálok. Mert szerinte én képes vagyok kincseket bányászni. Különböző dolgokat összeszedni, egymás mellé tenni, és megtalálni bennük azt, amiből alkotni lehet.
Azt mondta, a háttérből követi azt is, amit a hétköznapokban csinálok, és ez a darab csak újra megmutatta neki ugyanezt. Minden elismerése. Vannak mondatok, amelyeket az ember megköszön. És vannak mondatok, amelyeket valahová nagyon mélyre eltesz. Ez ilyen volt.
Persze az alkotói folyamatnak volt egy kevésbé fennkölt oldala is. Például amikor már másodszor pakoltam tele az autómat otthonról összeszedett mindenféle holmival, hogy felépítsük a díszletet.
Egy ponton hangosan felnevettem:
"Na, Zsuzsi, tényleg nem vagy normális."
Aki volt már velem ősszel vagy tavasszal Test&Lélek táborban, az nagyjából tudja, hogyan szoktam én táborba érkezni. Azt akkor szorozza meg kettő és féllel. Körülbelül úgy vonultam színházat csinálni. Mert ha már csináljuk, akkor csináljuk rendesen.
Ketten voltunk a darabban, és néha tényleg úgy éreztem, hogy mi ketten vagyunk az egész színház, hiszen mindketten beletettük azt, akik vagyunk. Szerintem ezért lett ennyire a miénk. A bemutató napja pedig tartogatott még egy különös ajándékot nekem. Dél körül írtam egy személyesebb vallomást az egyik csoportomba, amely a mozgásos munkámhoz kapcsolódik. Szakmailag szembejött velem valami, ami mellett egyszerűen nem tudtam szó nélkül elmenni. Régen csináltam már ilyet, de azt éreztem, ezt most el kell mondanom nekik. És elkezdtek érkezni a válaszok.
Arról írtak, mi minden változott bennük, mióta velem mozognak. Olyan emberek is, akik korábban is sportos életet éltek, arról meséltek, hogy például amióta a csütörtöki óráimra járnak, nem fájnak az ízületeik.
És én ott ültem néhány órával életem egyik legkülönösebb eseménye előtt, egyre közelebb volt a fél hat, bennem pedig természetesen gyűlt a feszültség is, majd ezek az üzenetek valamit átkapcsoltak bennem.
Eszembe juttatták, hogy amit a hétköznapokban csinálok, annak értelme van. Amiért tanultam, dolgoztam, és sokrszor sokat küzdöttem is. Az jó.
És ettől egyszer csak egészen más lett az előttem álló másfél-két óra. A helyemen éreztem magam. És őszintén: abban a pillanatban már egyáltalán nem érdekelt, hány idézőjeles "jóakaró" figyel valahol a háttérből. Mert tudtam valamit.
A hétköznapjaimban jót csinálok. És most a színpadon is jót fogok csinálni.
Megfoghatatlan érzés volt. És elképesztően felszabadító. Aztán mikor felmentem a színpadra, olyan történt, amire nem számítottam. Azok az emberek, akik a mostani Zsuzsihoz kapcsolódnak, egyszer csak megismerhették azt a Zsuzsit is, aki énekel.
És túlzás nélkül mondhatom: azt hiszem, életemben először énekeltem idegen emberek előtt teljesen gátlások nélkül.
Nem úgy, hogy nem hibázhatok, hogy bizonyítanom kell, hogy vajon mit gondolnak rólam. Egyszerűen csak énekeltem.
Szívből.
És eszembe jutott egy mondat, amit talán kilencéves lehettem, amikor először hallottam. Nagyjából annyi, mint most a lányom. Azt tanították nekünk a népdalokról, hogy akkor fogunk tudni igazán szívből énekelni, amikor teljesen magunkévá tudjuk tenni a dal mondanivalóját. Több mint húsz év telt el. És péntek este értettem meg igazán, mit jelent ez.
Mindhárom dal, amit a darabban énekelek, belőlem jön. Hozzám tartozik. Nem kellett előadnom őket. Csak el kellett énekelnem, és szerintem ezért nem féltem.
A darab végén elhangzó dal története pedig önmagában is gyönyörű számomra. A dal nagyjából akkor született, amikor maga a színdarab ötlete is. Egy nagyon jó barátom írta a szövegét és a dallamát is. Tavasszal meséltem neki arról, milyen felkérést kaptam. Aztán egyszer megmutatta nekem ezt a dalt.
És miközben hallgattam, bennem megszületett egy gondolat:
Mi lenne, ha ez bekerülne a darabba?
Mire ő azt mondta, hogy pontosan ugyanerre gondolt. Szeretné nekem odaadni a darabhoz, ha beleillik. Beleillett. Sőt. Végül az egész történet egyik központi eleme lett, hogy Mimi ezt a dalt fogja elénekelni a végén. Két ember, ugyanaz a gondolat, ugyanabban az időben.
És azt hiszem ez is része annak, amit ez az egész történet nekem tanított. Hogy észre kell vennünk azokat az embereket, akiket körénk sodor az élet. Megbecsülni őket. Figyelni. Hiszen néha tényleg egészen apró dolgokban találunk kincseket.
Egy mondatban. Egy találkozásban. Egy dalban. Egy régi tanárban, aki húsz év után egyszer csak újra ott áll előttünk. Egy üzenetben, amely néhány órával egy premier előtt érkezik. Egy autónyi díszletben. Egy közös ötletben. Vagy abban, hogy valaki ül a nézőtéren, nevet, aztán egyszer csak észreveszi, hogy közben kicsordult a könnye.
Péntek este ünnepeltek bennünket. És valahol azt éreztem, engem is ünnepelnek. Nem csak Mimit. Nem csak azt a nőt, aki ott állt a színpadon, de mindazt, ami odáig vezetett. A hatéves kislányt a zongoránál. A kilencévest, aki megtanulta, hogy egy dalt előbb a sajátjává kell tenni. A fizikaversenyt megnyerő kamaszt. A tizennégy éves lányt, akit felvettek a konzervatóriumba, aztán mégsem ment el. A fiatal nőt, aki egészen másfelé kezdte keresni önmagát. Azt, aki tizenegy éve járja tudatosan az önismeret útját. A mozgással foglalkozó szakembert. A segítőt. Az alkotót. Azt a nőt, aki képes volt kétszer telepakolni az autóját egy színház kedvéért.
És azt is, aki péntek este egyszer csak kiállt mások elé, és már nem akarta eldönteni, melyik ezek közül.
Mert mindegyik én vagyok.
Talán egész életemben ezért volt olyan nehéz válaszolni arra, hogy tulajdonképpen mi akarok lenni. Mert nem egyetlen valamivé kellett válnom. Sokáig hallottam azt, hogy "belőled bármi lehetett volna." Ma már egészen máshogy hallom ezt a mondatot. Nem az fáj benne, ami nem lettem. Végre látom benne mindazt, ami lettem. Nem egyetlen út. Sok út találkozása.
És péntek este ezek az utak néhány órára ugyanoda futottak be. Egy színpadra.
Nem tudom, mi lett volna, ha tizennégy évesen elmegyek a konzervatóriumba. És már nem is szeretném tudni. Az az élet egy másik élet lett volna. Ez pedig ma az enyém.
A maga kanyarjaival, kihagyott lehetőségeivel, újrakezdéseivel, váratlan találkozásaival és néha egészen elképesztő ajándékaival.
Egy dolgot viszont tudok. Azt hittem, amikor annak idején nem az éneklést választottam, hogy egy bizonyos álomról örökre lemondtam. Majdnem húsz évvel később az élet visszahozta. Csak nem úgy, ahogy tizennégy évesen elképzeltem. Közben meg kellett hozzá érkeznem saját magamhoz.
Nemcsak főszerepet kaptam. Részt vettem annak a történetnek a megírásában, amelyben játszottam. Rendeztem. Alkottam. Énekeltem. Nevettettem. És ha azoknak hihetek, akik ott voltak: meg is érintettünk embereket.
Most pedig nagyon bízom abban, hogy ezt a darabot még sokan fogják látni. Nem csak azért, mert szeretném még sokszor átélni. Hiszem, hogy miközben kikapcsol, nevetést ad és szórakoztat, valamit csendben hazavisz belőle az ember.
Egy gondolatot. Egy kérdést. Egy érzést. Valamit, ami talán napokkal később is dolgozik benne.
Mert néha egy vígjáték közepén találkozunk saját magunkkal. Néha húsz év kell ahhoz, hogy megértsünk egy kilencévesen hallott mondatot. És néha egy majdnem elengedett álom nem azért nem teljesült akkor, mert elveszítettük, csak még nem érkeztünk meg hozzá.
Én pénteken, azt hiszem, megérkeztem.
Édesanyám a betegsége miatt nem lehetett ott velem, és az elmúlt hetekben görcsbe rándult mindenem a gondolattól, hogy amikor majd ott állok a színpadon, a hiánya minden mást felülír bennem. Mégis egészen más történt: talán egész eddigi életemben soha nem éreztem őt olyan közel magamhoz lélekben, mint azon az estén.
Tudom, hogy büszke arra, amit véghezvittem, én pedig végtelen hálával tartozom neki – hiszen bárhány út vezetett is el engem eddig a pontig, a legfontosabbat Tőle kaptam: az életemet.
És amikor visszanézek erre az elmúlt fél évre, minden szépségével, nehézségével, őrületével, tanításával és tükrével együtt, egyetlen nagyon egyszerű érzés marad bennem: