Már nem akarok versenyezni...
Tíz év.
Mostanában sokszor eszembe jut ez a szám. Talán azért is, mert amikor az ember elér egy ilyen kerek évfordulóhoz, óhatatlanul visszanéz egy kicsit. Arra, honnan indult, mi minden történt közben, kik érkeztek mellé, kik mentek tovább, és legfőképpen arra, ő maga mennyit változott az út során.
Én pedig tíz év után eljutottam egy számomra nagyon felszabadító felismeréshez:
már nem akarok versenyezni.
Nem szeretném azt figyelni, kihez hányan járnak mozogni, ki milyen önismereti programot indít, ki szervez tábort, elvonulást vagy workshopot. És azt sem szeretném figyelni, hogy nekem ehhez képest mit kellene még csinálnom.
Sokáig természetesnek vettem, hogy ha vállalkozóként emberekkel dolgozom, akkor ennek része az is, hogy újra és újra meg kell mutatnom magam. Hogy bizonyítanom kell: igenis jó vagyok abban, amit csinálok. Hogy van mögöttem tudás, tapasztalat, és van létjogosultsága annak, amit képviselek.
És mostanra elfáradtam ebben.
Nem abban, amit csinálok.
Abban egyáltalán nem.
A bizonygatásban.
Mert amikor most visszanézek erre a tíz évre, azt is látom, hogy nem kevés dolgot tanultam és sajátítottam el közben. Éveket töltöttem képzéseken. Tanultam az emberi működésről, kapcsolatokról, érzelmekről, kommunikációról, testről, mozgásról, önismeretről. Voltak mestereim, tanáraim, szakemberek, akiktől rengeteget kaptam. És közben nemcsak tanultam: dolgoztam is. Emberekkel. Csoportokkal. Valódi helyzetekkel és valódi történetekkel.
És talán ami számomra mindennél fontosabb: én magam sem maradtam soha kívül ezen az úton.
Évek óta dolgozom saját magamon is. Kérdezek, kételkedem, újragondolok dolgokat, tanulok tovább. És minél többet tanulok, annál inkább érzem, milyen összetett az ember, és milyen nagy felelősség az, amikor valaki ránk bízza önmagából azt, ami éppen nehéz, érzékeny vagy fontos számára.
Erre pedig tíz év után már merek büszke lenni.
Sokáig talán ezt sem mertem ennyire egyszerűen kimondani.
Pedig a büszkeség nem feltétlenül azt jelenti, hogy többre tartom magam másoknál. Néha egyszerűen csak azt, hogy végre nem kicsinyítem le azt, amiért nagyon sokat dolgoztam.
És talán éppen ezért nem akarok már versenyezni sem.
Mert nehéz lenne nem észrevennem azt a világot, amelyben időnként egyetlen kurzus vagy néhány napos képzés után valaki olyan magabiztossággal mondja meg másoknak, hogyan kellene élniük, működniük vagy éppen "meggyógyítaniuk" önmagukat, amely magabiztosság nekem tíz év tanulás után sincs mindig a birtokomban.
Régebben ez zavart.
Talán néha még most is zavar.
De nem szeretnék ezzel versenyezni.
Nem szeretnék nagyobb bizonyosságot mutatni annál, mint amennyi bennem valóban van. Nem szeretnék többet ígérni azért, mert az jobban eladható. És nem szeretnék úgy tenni, mintha mindenre tudnám a választ.
Sőt.
Az elmúlt tíz év egyik fontos tapasztalata számomra éppen az lett, hogy a valódi tudás sokszor nem magabiztosabbá, hanem alázatosabbá tesz.
Mert egyre jobban látjuk a határainkat is.
Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne véleményem. Van. És ma már sokkal biztosabban tudom azt is, mit képviselek, mit tartok szakmailag fontosnak, miben hiszek, és mi az, amivel nem tudok azonosulni.
De nem akarom mindenáron bebizonyítani, hogy nekem van igazam.
Inkább szeretném, ha a munkám beszélne helyettem.
Az, ahogyan egy emberre figyelek.
Az, ahogyan egy csoportot tartok.
Az, ahogyan tíz év után is készülök egy foglalkozásra.
Az, hogy még mindig tanulok.
Az, hogy tudok nemet mondani arra, amihez nem értek.
És az is, hogy amit tudok, azt már nem félek tudásnak nevezni.
Az utóbbi időben a magánéletemben is egyre jobban megválogatom, kinek és minek adok az időmből. Nem azért, mert nem érdekelnek az emberek. Hanem mert egyre jobban tudom, mennyit ér a valódi figyelem.
Most valami hasonlót érzek szakmailag is.
Nem szeretném az energiámat arra fordítani, hogy folyamatosan bizonyítsam, miért vagyok elég jó.
Sokkal inkább azokra szeretném fordítani, akik már ott vannak velem. És azokra, akik majd azért érkeznek, mert valami abból, ahogyan gondolkodom és dolgozom, megszólítja őket.
Azt szeretném, hogy aki engem választ, érezze, miért teszi.
Mert fontos neki a szakmai háttér.
Mert fontos neki a tapasztalat.
Mert fontos neki, hogy ne csak egyetlen oldalról nézzünk az emberre.
Mert fontos neki a figyelem, a kapcsolódás és az, hogy ne kész válaszokat kapjon saját magát illetően.
És talán azért is, mert érzi:
nem akarom elhitetni vele, hogy mindenre tudom a választ.
De amit vállalok, abban ott van mögöttem mindaz, amit tíz év alatt megtanultam, megtapasztaltam és felépítettem.
Erre már merek büszke lenni.
Nem szeretném kisebbíteni azt aki vagyok, de nem szeretném többé bizonygatni sem.
Már nem akarok versenyezni.