Tudom, ma már talán kicsit maradinak számít cikkeket írni. A videók korát éljük. Pörgetünk, nézünk, továbblépünk. Néhány másodperc alatt eldöntjük, adunk-e még időt valaminek. Én mégis írok. Mert hiszem, hogy vannak még olyanok, akik szeretnek megállni egy-egy gondolat mellett. Akik szívesen olvasnak. Akiknek jólesik visszatérni egy mondathoz, elidőzni benne, továbbgondolni, esetleg egy kicsit magukra ismerni általa.

Hozzájuk szeretnék most eljutni.

A 'Nyári lélekhullámok' írásaim nem egy előre megtervezett sorozat részeiként születtek, nem egyetlen téma köré építve. Mindig abból lett írás, ami éppen foglalkoztatott. Egy találkozásból, egy tapasztalatból, egy szakmai kérdésből, egy társadalmi jelenségből vagy egyszerűen valamiből, ami mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. Írtam emberi kapcsolatokról, önismeretről, gyerekekről és felnőttekről, hozott mintákról, felelősségről, háláról, arról, hogyan bánunk egymással – és arról is, hogyan bánunk saját magunkkal.

Most először kerül mind a 15 lélekhullám egy helyre.

Ráadásul visszafelé. A legutolsótól indulunk, és szépen haladunk vissza egészen az elsőig.

És ahogy egymás mellé kerültek, rájöttem, hogy ebben a fordított sorrendben valahogy új értelmet is kapnak. Mintha az út végéről indulnánk visszafelé, és közben egyre jobban láthatóvá válna, milyen kérdések, értékek és gondolatok kapcsolják össze az első pillantásra egészen különböző témákat.

Egy kicsit engem is meg lehet ismerni általuk. Nem az önéletrajzomat. Azt, hogy hogyan gondolkodom az emberről. Mit tartok fontosnak a segítői munkában. Mit jelent számomra az önismeret. Hol találkozik bennem a szakmai tudás azzal, amit az élet tanított. Mire figyelek egy emberi történetben, és milyen világot próbálok én magam is élni – szakmailag és emberileg egyaránt.

Szeretném, ha ezek az írások a segítő szakmában dolgozókhoz és az erre a pályára készülőkhöz is eljutnának. Több írásban nem véletlenül térek vissza például a projekció kérdéséhez, a segítő saját önismeretéhez, a vakfoltjainkhoz, a kompetenciahatárokhoz vagy ahhoz, milyen könnyű a saját történetünkön keresztül értelmezni a másik emberét.

Mert számomra a segítővé válás nem ott ér véget, hogy megtanulunk módszereket alkalmazni. Szerintem ott kezdődik igazán, amikor egyre többször merjük feltenni magunknak is a kérdést: amit most a másikban látok, abból mi szól valóban róla – és mi szól rólam? Ha ezek az írások egy-egy ilyen kérdést is elindítanak valakiben – akár még tanulóként, akár sok éve a segítő szakmában dolgozva –, akkor már ezért is érdemes volt foglalkoznom velük.

Nem kell egyszerre elolvasni mind a tizenötöt. 

Nem is ez a cél.

Lehet megállni annál, amelyik éppen megszólít. 

Lehet továbbmenni. 

Aztán napokkal később visszatérni egy másikhoz. 

Mert talán ez az írott szó egyik szépsége a videók korában: nem sürget.

Ott marad. És megvárja, amíg időnk lesz rá.

15 Nyári lélekhullám. 

Tizenöt különböző téma. 

És valahol mélyen mégis ugyanarról szólnak: rólunk, emberekről.

Ha még szeretsz olvasni, szeretettel adom őket most így, egyben.

#15 – Amit kaptunk, de mégsem látjuk 

Van a segítői munkának egy része, amit a kliens soha nem lát. Amikor becsukódik mögötte az ajtó, az együtt töltött idő véget ér. De a vele való foglalkozás sokszor nem. Eszembe jut egy mondata. Egy félbehagyott gondolat. Egy pillantás, amely nem egészen ugyanazt mondta, mint a szavak. Egy visszatérő reakció. Egy apró részlet, amelynek ott, abban a pillanatban talán még nem tulajdonítottam jelentőséget, később azonban egyszer csak megtalálja a helyét az egészben. Gondolkodom. Utánanézek. Olvasok. Összefüggéseket keresek. 

Néha egy másik napon, egészen más helyzetben jut eszembe valami, amiről érzem: ezzel még dolgunk lesz. 

Mert egy segítői folyamat számomra nem hatvan vagy kilencven perc, amit egymással szemben ülve töltünk. A háttérben sokszor jóval több munka történik annál, mint amit a kliens valaha látni fog. És ez így van rendjén. Nem azért tesszük, hogy lássa. Azért tesszük, mert ránk bízott valamit önmagából. Talán ezért is különös ez a munka. Rengeteg minden történik benne, ami láthatatlan. És nemcsak a segítő munkája az. Sokszor az is láthatatlan, ami valójában két ember között történik. Amíg egy segítői kapcsolat biztonságos, támogató és komfortos, általában könnyű benne kapcsolódni. Aztán egyszer csak történik valami. Egy mondat. Egy határ. Egy visszajelzés. Valami, ami nem úgy érkezik, ahogy vártuk. És a másik ember egyszer csak már nem pusztán az, aki előttünk ül. Rávetülhet valaki a múltunkból. Egy korábbi kapcsolat. Egy szülő. Egy tekintélyszemély. Valaki, aki egyszer nem értett meg. Nem hallott meg. Elutasított. Csalódást okozott. 

A pszichológiában projekciónak nevezzük azt az elhárító mechanizmust, amikor saját, nehezen elfogadható érzéseinket, késztetéseinket vagy tulajdonságainkat a másiknak tulajdonítjuk. 

Egy segítő kapcsolatban emellett korábbi kapcsolataink érzései, elvárásai és mintázatai is megjelenhetnek. Ilyenkor könnyen megtörténhet, hogy már nem csupán arra reagálunk, ami most történik, hanem arra is, amit magunkkal hoztunk. Ezek a segítői folyamatok nehéz pontjai. Néha meg is szakadnak. Van, hogy egy időre. Van, hogy végleg. Mert amikor valami mélyen megérint bennünk egy régi mintát, könnyen visszanyúlunk azokhoz a működésekhez, amelyeket a legjobban ismerünk. Távolodunk. Bezárunk. Támadunk. Menekülünk. Megszakítjuk a kapcsolatot. Vagy ugyanazzal az eszközzel próbáljuk rendezni a konfliktust, amelyből éppen ki szerettünk volna nőni. És mégsem gondolom, hogy ezek feltétlenül kudarcok. Néha éppen ezekben a törésekben rejlik a legnagyobb fejlődési lehetőség. Persze csak akkor, ha egyszer képessé válunk visszanézni. 

Mi történt bennem? Mit éreztem? Mit láttam bele a másikba? Miért fájt ennyire? Mire emlékeztetett? Miért éppen úgy reagáltam, ahogy? A reakció csak annak a pillanatnak szólt – vagy valami sokkal régebbinek is? 

Számomra a segítői munkának különleges pillanatai azok, amikor egy ilyen történetről később már beszélni tudunk. Amikor eltelt az idő. Amikor lecsendesedett valami. Amikor már nem kell mindenáron védenünk a saját korábbi álláspontunkat, és meg lehet nézni azt is, ami mögötte volt. Több olyan ember van az életemben, akivel ma már nem dolgozunk egyéni folyamatban, mégis, amikor időnként összefúj bennünket a szél, egészen más helyről tudunk ránézni arra, amin valaha együtt mentünk keresztül. És a legtöbbször megérkezik valami a legcsodásabb érzés is. 

A hála.

Az iránt, amit abból a történetből amivel korábban érkezett, végül magával tudott vinni. És itt kezdődik számomra ennek az egésznek egy sokkal nagyobb kérdése. Mert nemcsak a segítői kapcsolatainkban van rengeteg minden, amit nem veszünk észre. Az életünkben is. 

Nagyon könnyen megtanuljuk számon tartani azt, amit nem kaptunk meg. 

Mit nem adott meg az anyám. Mit kellett volna másképp tennie az apámnak. Ki nem szeretett eléggé. Ki nem állt mellettem. Ki bántott meg. Mi hiányzott a gyerekkoromból. Milyen sebeket hoztam. Milyen mintákat kaptam. És ezekre fontos ránézni. Nagyon fontos. Az önismeret nem arról szól, hogy megszépítsük a múltunkat.Nem kell jónak neveznünk azt, ami fájt. Nem kell hálásnak lennünk azért, ami megsebzett. De egy ponton szerintem érdemes feltenni egy másik kérdést is: és mi mindent kaptam? lehet, hogy ugyanabban a gyerekkorban, amelyben volt hiány, volt valaki, aki nagyon szeretett. Lehetett egy nagymama. Egy tanár. Egy testvér. Egy szomszéd néni. Egy mondat. Egy családi szokás. Egy érték. Egy képesség, amit valaki időben észrevett bennünk. Valami, ami akkor egészen kicsinek tűnt, ma pedig már látjuk, hogy egész életünkben vitt bennünket.Mindannyian hozunk valamit. Terheket is. De erőforrásokat is. 

Én a saját önismereti utamon tanultam meg igazán visszanyúlni ezekhez az erőforrásokhoz. 

Nemcsak azt megkeresni a múltamban, ami fájt, hanem azt is, amiből jelen idejű erőt tudok kovácsolni magamnak. És ettől valami megváltozott. Nem a múlt. Én változtam meg abban, ahogyan ránézek. Azt hiszem ezért is foglalkoztat ennyire a hála. 

Egyre inkább azt érzem, hogy ha van valami, amit szeretnék megtanítani az embereknek, akkor ez az.

Nem azt, hogy mondják ki: köszönöm…de vegyék észre, amiért ki lehet mondani. Mert a hála szerintem nem illemtan. A hála látásmód. És ezt már gyerekkorban kellene, hogy tanuljuk.

Sokszor azt gondoljuk, elég azt mondani egy gyereknek: 

"Na, mit mondunk?"

És ő szépen válaszol: köszönöm. 

De ettől még nem biztos, hogy hálát tanult. A hála szerintem ott kezdődik, amikor segítünk neki észrevenni. 

Nézd, apa ezt megjavította neked. A nagyi elkészítette azt, amit szeretsz. A testvéred félretette neked. Valaki gondolt rád. Valaki időt adott neked. Valaki ma érted tett valamit. Nem azért mondjuk ki, hogy a gyerek adósnak érezze magát, de amit soha nem nevezünk meg, az könnyen természetessé válik. Automatikussá. Olyasmivé, ami egyszerűen "jár". 

És ha nem tanuljuk meg észrevenni azt, amit kapunk, honnan tudnánk később hálásnak lenni érte? Honnan tudná egy gyerek, hogy ami neki természetes, egy másik gyerek életében talán nincs jelen? És honnan tudnánk mi, felnőttek?

Néha azon gondolkodom, mikor vált ennyire természetessé, hogy a rosszat könnyebben elhisszük egymásról, mint a jót. Ha valaki bizalmatlan, azt mondjuk: tapasztalt. Ha gyanakszik: nem naiv. Ha minden mögött érdeket keres: jól ismeri az embereket. De ha valaki őszintén örül a másik sikerének, segít anélkül, hogy várna valamit cserébe, elismeri a másikat, vagy egyszerűen jóindulattal fordul felé, sokszor már keressük mögötte a hátsó szándékot. Miért? 

 Mikor jutottunk el oda, hogy a jóságot magyarázni kell? Hogy az őszinte elismerés mögött érdeket keresünk? Hogy könnyebben elhisszük valakiről, hogy számításból kedves, mint azt, hogy egyszerűen kedves? 

Mintha a közöny hihetőbb lenne, mint a szeretet. És valami hasonlót érzek abban is, ahogyan ma önmagunkról beszélünk. Rengeteget tanulunk a sebeinkről. Traumáról, kötődési mintákról, elhanyagolásról, határokról, toxikus kapcsolatokról, generációs örökségekről. És ennek tényleg örülök. Végre van nyelvünk olyan dolgokra, amelyekről generációkon keresztül hallgatni kellett. Végre ki lehet mondani, hogy valami fájt. Hogy valami nem volt rendben. Hogy attól, hogy "régen mindenki így csinálta", még nem biztos, hogy jól csinálta. De közben már egyre többször megfogalmazódott bennem, hogy átbillenik az egész a másik oldalra. Sajnos megtörténik, hogy annyira megtanulja valaki keresni, mi sérült benne, hogy egyszer csak elfelejti megkeresni azt is, mi épült. Lehet, hogy pontosan tudjuk, mit nem kaptunk meg a szüleinktől, de vajon ugyanolyan könnyen soroljuk fel, mit kaptunk tőlük? Felismerjük, ki sebzett meg, de azt is észrevesszük, ki tartott meg? Megtanuljuk nevén nevezni a hiányainkat, de vannak szavaink arra is, ami jó volt? Az egyik felismerése nem teszi semmissé a másikat. A teljesebb önismeret lehetne a kulcs ennek megéléséhez…

Találkoztam már szakmai közegben azzal a gondolattal, hogy amikor valaki egy nehéz, akár traumatizáló élettörténetben elkezdi meglátni azt is, amit kapott, arra szinte gyanakvással kell tekinteni. 

Mintha a jó felismerése szükségszerűen a rossz tagadása lenne. Sőt, hallottam már erre könnyelműen ráhúzni a Stockholm-szindróma kifejezést is. Pedig nagyon nem ugyanarról beszélünk. Óriási különbség van aközött, hogy megszépítem azt, ami fájt, és aközött, hogy nem engedem, hogy kizárólag az határozza meg az élettörténetemet, ami fájt. Nem kell hálásnak lennem azért, mert bántottak. Nem kell jónak neveznem azt, ami rossz volt. Nem kell letagadnom a veszteségeimet. Nem kell megbocsátanom csak azért, mert valaki szerint már "ideje lenne". És nem kell spirituális magyarázatot gyártanom arra, amire nincs. De attól még mondhatom, hogy igen, ez megtörtént velem. És közben kaptam is az élettől. A kettő egyszerre lehet igaz. Számomra éppen ez az integráció egyik fontos része. Nem fekete. Nem fehér. 

Az, ha képes vagyok egyre teljesebben látni a saját történetemet. A veszteséget és az erőforrást. A hiányt és azt, amit mégis megkaptam.

A sebet és mindazt, amiből később erőt építettem. A hála nem írja felül a traumát. De a trauma sem kell, hogy kitörölje mindazt, amiért hálás lehetek. 

Éppen ezért érzem egyre kevésbé szükségét annak is, hogy a pszichológiai és a spirituális gondolkodás egymással harcoljon. Mindkettő képes nagyon sokat adni. És mindkettő képes nagyon félremenni is. 

A spiritualitás sem segít akkor, ha a fájdalmat gyorsan becsomagoljuk egy szép mondatba: "minden okkal történik", "ezt a leckét választottad", vagy "légy hálás érte, mert tanított valamire". Van, amit előbb el kell gyászolni. Van, amire haragudni kell. Van, amit nevén kell nevezni. És van, amit soha nem kell szépnek látnunk. De a másik véglet sem visz közelebb önmagunkhoz, ha minden pozitív jelentésadást, megbékélést vagy hálát automatikusan tagadásnak, elhárításnak vagy valamiféle kóros kötődésnek tekintünk. Az ember ennél összetettebb. Nekem nem kell választanom aközött, hogy ránézek a sebeimre, vagy meglátom az ajándékaimat. Szeretném látni mindkettőt. 

Mert számomra az önismeret annak a bátorsága, hogy egyre teljesebben merjük látni azt, ami volt. Van bennem gyerekkorom óta egy nagyon mélyről jövő, pozitív odafordulás az emberek felé.

Sokáig nehéz volt megértenem, hogy amit én természetesen adok – figyelmet, örömöt a másik örömében, elismerést, szeretetteljes odafordulást –, azt nem mindenki ugyanazon a nyelven fogadja. Volt, hogy félreértették. Volt, hogy hátsó szándékot kerestek mögötte. Volt, hogy megjátszott jóságnak gondolták azt, ami bennem teljesen őszinte volt. És igen, volt, hogy ez fájt. Ma már másként nézek erre is. Egyre inkább értem és elfogadom, hogy nemcsak adni tudni képesség, de fogadni is. A jóságot, az elismerést, a szeretetet és a hálát is. Sokszor a munkám során is érzem, amikor valaki még nehezen tudja befogadni azt, amit kap. Ilyenkor lehet, hogy egyszerűen nincs rá mintája, esetleg azt tanulta meg, hogy minden adás mögött elvárás van, de lehet, hogy nehéz elhinnie, hogy valaki egyszerűen csak jó szándékkal fordul felé. Viszont ezt is lehet tanulni! Megtanulni kapni. Megtanulni észrevenni. Megtanulni megengedni magunknak azt az érzést, hogy: ez most jó volt nekem. 

Az egyéni üléseken és a csoportos foglalkozásokon gyakran hallom:

"Mindig mondasz valamit, amitől egyszer csak összeáll bennem egy csomó minden."

És ezek a mondatok soha nem előre elkészített sablonok. Abban a pillanatban születnek. Abból, amit hallok. Abból, amit látok. Abból, amit az adott emberből és az adott helyzetből megérzek. 

És érdekes módon sokszor éppen ezek a mondatok jutnak a legmélyebbre.

Ezért hiszek abban, hogy az igazi kapcsolódás abból születik, hogy jelen vagyunk egymás számára.

Az elmúlt években sokat változott az is, ahogyan a saját életemre nézek. Az elmúlt négy év különösen sok változást hozott bennem, az utóbbi egy évben pedig azt érzem, szakmailag is egyre inkább összeér mindaz, amit hosszú idő alatt tanultam, tapasztaltam és megéltem. Nem lett tökéletes az életem. Én sem lettem az. Csak máshová került a figyelmem. Megtanultam jobban ránézni arra, ami fájt és arra is, ami megtartott. Arra, amit elveszítettem, de arra is, amit kaptam. Arra, amin változtatnom kellett, és emellett arra is, amit semmi pénzért nem szeretnék megváltoztatni magamban. Ma már azt gondolom, hogy lehet menekülni a hála megélése elől, lehet mindent természetesnek venni, lehet folyamatosan a hiányt nézni, lehet számon tartani minden sérelmet, minden igazságtalanságot, minden embert, aki nem azt adta, amire szükségünk lett volna…de én úgy érzem így nem lehet teljes életet élni. Mert ha képesek vagyunk pontosan felsorolni mindazt, amit rosszat kaptunk az életünk során, talán érdemes időnként elkészíteni a másik listát is - hogy végre mindkettőt lássuk.

Ki szeretett? Ki segített? Ki hitt bennem? Mit kaptam? Mi tartott meg? Mi van ma az életemben, amiről valamikor még csak álmodtam? És mi az, ami ma már annyira természetes, hogy elfelejtettem hálásnak lenni érte?

Szerintem nem az élet ad kevés okot a hálára, csak talán néha mi veszítjük el a képességünket arra, hogy észrevegyük. Vegyük észre azt, aki mellettünk van, aki adott, aki segített, aki akkor is ott maradt, amikor nem voltunk könnyen szerethetők, aki örült nekünk, aki hitt bennünk akkor is, amikor mi éppen nem nagyon hittünk magunkban.

Azt is, amit már megtettünk, amit kaptunk, amiből felálltunk, amit tovább tudtunk vinni, ami ma is megtart.

Az életünk legfontosabb dolgai közül meglepően sok olyan van, amit nem veszünk észre.

#14 – Amit nem látunk egymásból

Szeptemberben újra megtelnek az iskolák. Kifényesített cipők. Új füzetek. Frissen becsomagolt tankönyvek. És reggel gyerekek ezrei indulnak útnak, hátukon egy iskolatáskával. Legalábbis ezt látjuk. 

Pedig valójában két táskát visznek magukkal. Az egyik ott van a vállukon. A másik láthatatlan. 

Az elsőben füzetek, tollak, könyvek vannak. A másodikban minden, amit otthonról hoznak. És ne gondoljuk, hogy ebben a táskában csak nehéz dolgok vannak. Van, akinek került bele biztonság, bizalom, bátorítás, sok nevetés, esti beszélgetések, egy biztos ölelés, kíváncsiság, kitartás, hit önmagában. Annak tudata, hogy akkor is szerethető, ha hibázik. Van táska, melyben több a bizonytalanság. A kritika, feszültség, magány, megfelelési kényszer, a ki nem mondott félelmek. És persze nincs két egyforma táska. 

A legtöbbünkénél mindebből van benne valamennyi. 

Jó és nehéz. Megtartó és visszahúzó. Olyan, amit érdemes egész életünkben magunkkal vinni, és olyan is, amit egyszer talán jó lenne letenni. Mert nemcsak terheket hozunk otthonról. Erőforrásokat is. És ott vannak ebben a láthatatlan táskában a nyár emlékei is. Mert a vakáció sem egyforma mindenkinek. Van, aki külföldi utazásokról érkezik vissza. Van, aki egy szerényebb családi kirándulás élményét őrzi. Van, akinek a nagyszülőknél töltött néhány nap jelentette a nyarat. És van, aki egész nyáron nem jutott el sehová. Pedig lehet, hogy az ő szülei is végigdolgozták az egész évet. Ugyanúgy korán keltek, elfáradtak, számolták a napokat a szabadságig. Csak amikor eljött a nyár, nekik valami másra kellett a pénz. Vagy egyszerűen nem maradt. És itt kezdődik egy másik történet is. 

Mert gyakran hallani: 

"Egész évben dolgozom. Ennyit igazán megérdemlek." 

És igen. Megérdemled. Dolgoztál érte. Örülj neki. Éld meg. Pihenj. Utazz. Mutasd meg a gyerekednek a világot, ha megteheted. A kérdés nem ez. A kérdés az, mikor lesz abból, hogy "én megengedhetem magamnak", észrevétlenül az, hogy "aki igazán akarná, az szintén megtehetné". Mert ez már egészen más mondat. Ebben már ott lapul az általánosítás és felsőbbrendűség is. 

Csakhogy a saját életünkből nem lehet általános szabályt írni mások életére.

Nem ugyanannyi pénzből gazdálkodunk. Nem ugyanannyi emberről gondoskodunk. Nem ugyanazok a váratlan kiadásaink. Nem ugyanaz a családi hátterünk. Nem ugyanazok a lehetőségeink. És nem ugyanazt hoztuk abban a bizonyos láthatatlan táskában sem. Két ember dolgozhat ugyanolyan becsülettel egész évben, és nyárra mégsem ugyanott találja magát. Az egyik repülőjegyet vesz. A másik szemüveget a gyerekének. Az egyik szállást foglal. A másik kifizeti azt, amit hónapok óta halogatni kényszerült. Az egyik válogathat az élmények között. A másiknak nincs miből választania. És ettől egyikük sem több vagy kevesebb. Csak nem ugyanarról a rajtvonalról indultak. 

Könnyű azt hinni, hogy ami nekünk természetes, az másnak is az. 

Hogy ami nekünk belefér, az másnak is belefér. Hogy amit mi meg tudtunk teremteni magunknak, azt bárki más is megteremthetné, ha eléggé akarná. Pedig az élet ennél jóval összetettebb. A saját lehetőségeink mögött sem kizárólag a saját teljesítményünk áll. Lehet benne munka. Rengeteg munka. Kitartás, lemondás, tudatos döntések, újrakezdések. De lehet benne valami más is. Egy megtartó családi háttér. Egy jókor érkező lehetőség. Tanulás. Kapcsolatok. Egy ember, aki hitt bennünk. Egészséges önbizalom.Egy mondat, amely valamikor jó irányba indított. Vagy egyszerűen az, hogy volt erőnk, egészségünk és lehetőségünk dolgozni mindazért, amit elértünk. Ennek felismerése nem vesz el semmit a saját teljesítményünkből. Csak emberibbé teszi azt. És talán elvezet valamihez, amiről sokat beszélünk, mégis könnyű megfeledkezni róla. 

A hálához.

Ha megtehetjük, hogy utazunk, eszünkbe jut-e hálásnak lenni érte?Ha van otthonunk, ahová este hazamehetünk, érezzük-e még, hogy ez érték? Ha van mit ennünk, ha van munkánk, ha van, akit felhívhatunk, ha van mellettünk valaki, aki szeret, ha képesek vagyunk járni, dolgozni, gondolkodni, nevetni – észrevesszük-e mindezt még? Vagy csak azt vesszük észre, ami nincs? 

A keddi mozgásóráimon gyakran előkerül ez a mondatom:

"Ha semmi más jót nem találsz a mai napodban, akkor emlékezz vissza arra, hogy reggel kinyitottad a szemed, és ki tudtál szállni az ágyból."

Mert ez sem mindenkinek adatik meg. Furcsa tulajdonságunk, hogy sok mindent addig tekintünk magától értetődőnek, amíg egyszer már nem az. 

A hála számomra nem azt jelenti, hogy mindennel meg kell elégednünk.

Nem jelenti azt, hogy ne akarhatnánk többet. Hogy ne lehetnének céljaink. Hogy ne dolgozhatnánk egy szebb, biztonságosabb, teljesebb életért. Inkább azt jelenti, hogy miközben látjuk azt, ami még hiányzik, nem válunk vakká arra, ami már megadatott. És van ebben valamennyi alázat is. Annak felismerése, hogy dolgoztam érte – de nem mindent egyedül teremtettem. Kaptam is. Lehetőséget, segítséget, szeretetet, útravalót, erőt. Talán olyasmit is, amiről csak évekkel később értettük meg, milyen sokat jelentett. És ha ezt felismerjük, kevésbé lesz szükségünk arra is, hogy a saját életünket mérceként tartsuk mások elé. 

Mert néhány nap múlva mindennek egy része besétál a gyerekekkel az osztályterembe.

Ugyanabba az osztályba. Ugyanahhoz a táblához. Ugyanazok elé a feladatok elé…de nem ugyanarról a rajtvonalról. Van gyerek, aki azt tanulta meg, hogy hibázni szabad. Van, aki azt, hogy a hibának ára van. Van, aki tudja, hogy otthon akkor is várják és meghallgatják, ha rossz napja volt. Van, aki már reggel attól szorong, milyen lesz majd hazamenni. Van, aki úgy ül le az iskolapadba, hogy minden erejét a tanulásra fordíthatja. És van, akinek az idegrendszere közben egészen mással van elfoglalva. Figyel. Alkalmazkodik. Készenlétben van. Próbál biztonságban maradni. De ne felejtsük el a másik oldalt sem. Van gyerek, aki egy egész kis kincsesládát hoz magával. A nagymama feltétel nélküli szeretetét. Az apa biztatását. Az anya ölelését. Egy család humorát. A közösen töltött idő emlékét. A tapasztalatot, hogy kérhet segítséget. A bizonyosságot, hogy van hová hazamennie. Ezek is ott ülnek vele az iskolapadban. A láthatatlan táskánk nemcsak súly. Útravaló is. Kívülről mégis milyen könnyen mondjuk:

"Milyen ügyes."

"Milyen lusta."

"Milyen magabiztos."

"Milyen problémás."

Csakhogy nem mindig látjuk azt a második táskát. 

Pedig sokszor annak a tartalma is meghatározza, hogy egy gyermek mennyire tud figyelni, kapcsolódni, tanulni, teljesíteni vagy éppen hinni önmagában. És valahol ugyanez igaz ránk, felnőttekre is. Mi sem tettük le a láthatatlan táskánkat csak azért, mert felnőttünk. Hordozzuk benne a történetünket.A mintáinkat, veszteségeinket, félelmeinket, hiányainkat. De ugyanebben a táskában ott van mindaz is, ami valaha megtartott bennünket. Egy szerető nagyszülő. Egy tanár, aki észrevett. Egy szülő mondata, amelyből még felnőttként is erőt merítünk. Egy barát, aki mellettünk maradt. A családi asztal emléke. A humorunk. A kitartásunk. Az értékeink. A hitünk. Mindaz, amit kaptunk. És mindaz, amit azóta mi magunk tettünk hozzá.

Az önismerethez ezért az is hozzátartozik, hogy időnként belenézzünk ebbe a táskába.

Mi van benne, ami nehéz? Mit cipelek még mindig, pedig már rég nem szolgál engem? Mi az, ami talán nem is az enyém, mégis én hordozom? De ugyanilyen fontos kérdés lehet az is, hogy mi van benne, amiért hálás vagyok? Mi az, amit jó, hogy magammal hoztam? Mi tartott meg? Ki hitt bennem? Miből tudok ma is erőt meríteni? Mert hajlamosak vagyunk hosszasan beszélni arról, amit nem kaptunk meg. Sokkal ritkábban állunk meg annál, amit igen. Pedig ott kezdődik a hála. 

És talán ott kezdődik az ítéletmentesség is, amikor megértjük, hogy más ember táskájának tartalmát nem ismerjük. Amikor ránézünk valakire, általában csak azt látjuk, hol tart.

Azt ritkábban, hogy honnan indult. És ez óriási különbség. Az önismeret egyik fontos felismerése éppen ez: megérteni a saját rajtvonalunkat. Nem azért, hogy örökké arra hivatkozzunk. Nem azért, hogy felmentsük magunkat minden felelősség alól. És nem azért, hogy versenyt rendezzünk abból, kinek volt nehezebb. Azért, hogy értsük, mit hoztunk magunkkal. Mit szeretnénk letenni. Mit szeretnénk továbbvinni. És mi az, amiért talán ma is érdemes hálát adnunk. Ugyanilyen fontos felismerés az is, hogy a saját rajtvonalunkról ne mérjük mások teljesítményét. Mert nem ugyanonnan indultunk. Ezért amikor legközelebb ránézünk valakire, és már majdnem megszületik bennünk az ítélet, talán érdemes egy pillanatra megállni. 

Nem tudjuk, mi van a másik táskájában. Nem tudjuk, mi nehéz benne. Nem tudjuk, mi tartja őt életben. És azt sem tudjuk, mekkora utat tett már meg vele. 

Lehet, hogy amit mi kevésnek látunk, ahhoz neki sokkal messzebbről kellett elindulnia. És lehet, hogy miközben mások táskáját nézzük, néha a sajátunkat is érdemes lenne kinyitni, hogy végre azt is észrevegyük mennyi minden van már benne, amiért hálásak lehetünk. 

 #13 – Amit másokban látunk

…valószínűleg mindannyian ismerjük:

Két ember összenéz…egy félmosoly, egy rövid megjegyzés, egy alig hallható mondat valakiről, aki talán észre sem veszi - vagy éppen észreveszi. 

A legtöbbször azt hisszük, hogy ezek a mondatok arról szólnak, akit nézünk. Pedig a legtöbbször nem is róla szólnak. Amikor azt mondjuk, hogy valaki túl magabiztos, túl hangos, túl feltűnő vagy éppen túl visszahúzódó, valójában sokszor nem őt írjuk le. 

Önmagunkról beszélünk.

A saját viszonyunkat ahhoz, amit benne látunk. A pszichológia ezt több oldalról is megközelíti. Az egyik legismertebb jelenség a projekció. Amikor valami megérint bennünk egy érzékeny pontot, hajlamosak vagyunk azt a másik emberben észrevenni, elemezni, kritizálni vagy akár irigyelni. Nem feltétlenül azért, mert ő különösen érdekes, csak bennünk mozdított meg valamit. Amikor valaki azt mondja:

"Én ezt soha nem merném megcsinálni."

A mondat első fele a legfontosabb.

Én…nem Ő.

Amikor azt mondjuk:

"Nézd, milyen magabiztos."

Abban sokszor ott lapul egy ki nem mondott folytatás:

"Én pedig nem vagyok az."

És talán ezért szeretünk néha összesúgni, mert ilyenkor nemcsak a másikról beszélünk. Kapcsolódunk is egymáshoz. Kimondunk valamit, a másik pedig megerősít benne. Egy pillanatra biztonságban érezzük magunkat.

"Ugye te is így látod?"

"Ugye nem csak én érzem ezt?"

"Ugye nem velem van a baj?"

Csakhogy a történet itt válik igazán érdekessé. Mert amit önbizalomnak vagy önbizalomhiánynak nevezünk, az sem mindig a jelenben születik. Van, aki úgy nő fel, hogy azt tanulja meg: ne foglaljon túl sok helyet, ne legyen hangos, ne legyen feltűnő, ne kérjen túl sokat, hogy a szerénység erény, a láthatóság pedig veszély…És vannak családok, ahol ennek éppen az ellenkezője történik. Ahol azt tanulja meg a gyerek, hogy mindig erősnek kell látszania. Hogy nem szabad gyengeséget mutatni, hogy a magabiztosság nem belső biztonság, hanem kötelező szerep. Az egyik ember összehúzza, és a másik felnagyítja magát - kívülről nézve mindkettő személyiségjegynek tűnik. Pedig lehet, hogy egyik sem az. Lehet, hogy csak tanult viselkedés, családi örökség, generációkon át továbbadott üzenetek sora. 

Ma már egyre többet tudunk a transzgenerációs mintákról. Arról, hogy nemcsak szemszínt, arcvonásokat vagy gesztusokat öröklünk, de félelmeket, szégyent, hiedelmeket és túlélési stratégiákat is.

Valaki úgy nő fel, hogy generációk óta azt hallja:

"Ne bízd el magad."

Más azt:

"Mutasd meg mindenkinek, hogy te vagy a legjobb."

És évtizedekkel később két ember áll egymással szemben. Az egyik azt gondolja a másikról, hogy túl sok. A másik meg azt gondolja, hogy túl kevés. Miközben egyikük sem látja a másik történetét, csak a felszínt.

Talán ezért is érdemes óvatosnak lennünk az ítéleteinkkel.

Amikor valakiről véleményt mondunk, sokszor többet árulunk el magunkról, mint róla. Az irigység sokszor egy be nem vallott vágy, kritika egy régi seb, a gúny egy védekezési mechanizmus, és a túlzott csodálat néha ugyanúgy egy hiányérzet.

Ezért olyan fontos az önismeret. 

Nem azért, hogy tökéletesek legyünk. Nem azért, hogy soha többé ne ítélkezzünk, ne irigyeljünk vagy ne hasonlítsuk magunkat másokhoz. Azért, hogy felismerjük, mi történik bennünk ezekben a pillanatokban. Hogy észrevegyük, amikor egy régi családi üzenet, egy gyerekkori tapasztalat, generációkon át örökített félelem, egy elvárás, amit valaha magunkévá tettünk beszél belőlünk. Hiszen amire rá tudunk látni, azon már tudunk változtatni is. Az önismeret nem törli el a múltunkat, és nem is írja át a történetünket. De lehetőséget ad arra, hogy ne automatikusan ismételjük tovább. 

Hogy egy idő után ne a hozott mintáink vezessenek bennünket, hanem a tudatos döntéseink.

És talán ez az a pont, ahol a történet már nem a szüleinkről, a nagyszüleinkről vagy a körülményeinkről szól. Rólunk szól. Arról, hogy mit kezdünk mindazzal, amit kaptunk. 

És amikor legközelebb azon kapjuk magunkat, hogy véleményt formálunk valakiről, talán érdemes feltenni egy egyszerű kérdést…valóban róla beszélek, vagy éppen magamról?

Mert lehet, hogy az a történet, amit a másik emberről mesélek, valójában a sajátom. Csak még nem ismertem fel…

#12 – Amikor a tapasztalatból szabály lesz 

Van valami, amit az évek során egyre többször érzékelek – magánemberként és szakmai körökben is. Az emberek erős véleménye mellett nagyon könnyen válik a saját életükből, a saját tapasztalataikból egy olyan meggyőződés, hogy ami nekik működik, az márpedig egyetemes igazság. 

Aki szeret futni, sokszor már nem azt mondja, hogy neki a futás vált be - egyszer csak a futás lesz a megoldás.

Aki szeret korán kelni, már nem azt mondja, hogy neki így jobb - egyszer csak ebből lesz a helyes életmód.

Aki megtalálta a számára működő étkezést, mozgást, pihenést vagy életformát, gyakran észre sem veszi, mikor kezd el receptet írni mások életére.

Pedig ugyanaz a döntés egészen más jelentést és megélést hordozhat két embernél. 

Ami az egyiknek felszabadító, másnak nyomasztó. Ami az egyiknek egészséges, a másiknak lehet fenntarthatatlan. Ami az egyiknek fejlődés, ugyanazt a másik önbüntetésként élheti meg.

Szeretjük azt hinni, hogy a választásaink kizárólag a tudatosságunkból születnek. Közben ott van mögöttük minden, amit magunkkal hordozunk. A családunk, a lehetőségeink, a személyiségünk, az idegrendszerünk, a tapasztalataink, a sebeink, az erőforrásaink és még sorolhatnám…

Amikor erről megfeledkezünk, megszületnek az általunk kreált egyetemes igazságok. Az önismeret ma már számomra arról szól, hogy megértem, miért működik nekem valami. Amikor elkezdjük így nézni a saját életünket, működésünket, valami érdekes történik. 

Kevesebb lesz bennünk a bizonyosság, az ítélet és sokkal több a kíváncsiság, s a kérdés.

Talán az önismeret egyik legszebb mellékhatása, hogy egyre ritkábban hisszük: a saját válaszaink mindenkire érvényesek. 

#11 – A megfejtés nem mindig önismeret

Vannak szép tapasztalások arról, amikor egyetlen alkalom is elindíthat óriási változást, de fontos arról is beszélni, hogy - legyen az bármilyen típusú segítségkérés - akár egy alkalom, vagy egy hosszabb folyamat - mégis mit kezdünk azzal, amit meglátunk akár segítőként, vagy a kliens a saját életéből? 

Az önismereti munka során nagyon sok minden válhat jelzéssé. 

Egy visszatérő élethelyzet, egy álom, testi tünet, kapcsolat, egy döntés, amit újra és újra ugyanúgy hozunk meg, akár egy tevékenység, amiben valamiért nagyon jól érezzük magunkat, vagy éppen egy olyan helyzet, amibe újra meg újra belekerülünk. Ezekre érdemes ránézni, kérdezni, kíváncsinak lenni, de szerintem nagyon nem mindegy, hogy innen merre indulunk tovább. Az évek során rengetegszer találkoztam azzal, hogy egy jelzésből nagyon gyorsan megfejtés lett. Valaki álmodott valamit, megjelent egy testi tünet, történt egy nehéz szakítás, vagy újra előjött ugyanaz az élethelyzet, és szinte azonnal érkezett is rá a magyarázat:

"Ez ezt jelenti."

"Ennek ez az oka."

"Ez azért történik Veled, mert…"

Csakhogy honnan tudhatjuk biztosra? 

Sok helyen tanultam az elmúlt 10 évben, ma már nem titok, hogy a pszichológia színes világa mellett spirituális körökben is szerzek szakmai tapasztalatokat, és a mindennapi munkám során is gyakran találkozom azzal az érdekes jelenséggel, amit a szakirodalom a megértés illúziójának nevez. Egyszerűen fogalmazva hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy helyzetet, egy folyamatot vagy akár egy másik ember működését sokkal jobban értjük. És ez alól gyakran a segítők sem kivételek. Sőt. Néha pont azért veszélyesebb, mert egy jól hangzó magyarázat nagyon megnyugtató tud lenni. Szépen összeáll, van eleje-közepe-vége. Kerek történet lesz belőle, és éppen ezért könnyű elhinni, hogy biztosan igaz. Pedig attól, hogy egy történet logikus, még nem biztos, hogy igaz. Sőt, az évek során egyre inkább azt látom, hogy az értelmezés sokszor legalább annyit elmond arról, aki értelmez, mint arról, akit értelmez. 

Mindannyian a saját szemüvegünkön keresztül nézzük a világot, saját történeteinken, saját sebeinken, saját hitrendszereinken, de a saját félelmeinken és tapasztalatainkon keresztül is.

És igazából nincs ezzel baj, ez teljesen emberi. Nem véletlenül mondják azt, hogy a segítőnek nem a technikái a legfontosabbak, hanem a saját személyisége… Ha valaki mindenhol elutasítást él meg, könnyebben fog elutasítást látni mások történeteiben is. Ha valaki veszteségekkel küzd, könnyebben fogja a veszteség történetét észrevenni. Ha valaki egy bizonyos szemléletben hisz, idővel szinte minden helyzetet azon a szűrőn keresztül kezd értelmezni. Nem rossz szándékból. Egyszerűen azért, mert azon keresztül lát. Éppen ezért számomra egy szimbólum nem lehet kész válasz. Az egy lehetőség, ajtó. Egy új önismereti kérdés.

Vegyük például az álmokat. Rengeteg álmoskönyv létezik, és ugyanarra a szimbólumra sokszor teljesen eltérő magyarázatokat találunk. 

Ez önmagában is érdekes. Adhatnak ötleteket, mutathatnak lehetséges irányokat, de hogy egy álom mit jelent annak az embernek, aki álmodta, azt nem egy könyv fogja eldönteni. Ha valaki például halállal álmodik, én nem gondolom, hogy automatikusan a fizikai halálról kell beszélnünk. Lehet veszteség, gyász, lezárás, egy kapcsolat vége, egy életszakasz lezárulása. De lehet egy régi énünk, egy régi működésmódunk "halála" is. Valami, amit már nem viszünk tovább, amit végre el tudunk engedni.

Találkoztam már olyan folyamattal, ahol egy temetés képei jelentek meg újra és újra.A történet egyáltalán nem a fizikai halálról szólt.

A régi önmagunk elengedése, egy olyan működés, amelynek már nincs helye az életben ugyanúgy a halál témába tartozik.

Ugyanaz a szimbólum, mégis teljesen más jelentés…és szerintem ez nagyon fontos különbség. Nagyon fontos, hogy a klienseknél oda jussunk el, hogy arra a kérdésre keressük a választ bármilyen jelzés, szimbólum esetén, hogy

"Neked mit jelent?"

"Mit érzel ezzel kapcsolatosan?"

"Mire emlékeztet?"

"Hol találkoztál már ugyanezzel a dinamikával az életedben?"

"Mit mutat meg rólad?"

"Mit szeretnél vele kezdeni?"

Szerintem itt válik el egymástól a megfejtés és az önismeret. A megfejtés kijelent, kívülről mondja meg, mi van - és úgy érzékelem, hogy még mindig többen vágynak erre. 

Az önismeret viszont kérdez, kíváncsi arra, hogy benned mi történik.

Nagyon sok ember úgy érkezik segítséget kérni, hogy már teljesen elfáradt. Nem érti, miért ismétlődnek ugyanazok a helyzetek. Nem tudja, merre menjen tovább. És ilyenkor teljesen természetes a vágy:

"Mondd meg, mit csináljak."

"Mondd meg, miért van ez."

"Mondd meg, mit jelent."

"Mondd meg, hogyan oldjam meg."

És valóban megnyugtató tudna lenni, ha valaki valamilyen kész választ ad. Csakhogy szerintem itt könnyen elcsúszhat valami. Mert ha mindig a másik mondja meg, mit jelent, mit kell tenni, merre menni, akkor lehet, hogy pillanatnyi megnyugvást kap, de közben éppen azt nem tanulja meg a kliens, amiért valójában segítséget kért. Azt, hogy hogyan találjon rá a saját válaszaira. 

Én ezért nem szeretnék kész válaszokat adni ott, ahol lehetőségeket tudok mutatni.

Nem mondom azt senkinek, hogy:

"Ezt kell tenned."

Aki járt már nálam igazolni tudja, hogy én akár folyamatban, akár csoportos foglalkozások során így közelítek meg bármilyen problémát:

"Nézzük meg együtt, milyen lehetőségek vannak. Te melyikkel tudsz igazán kapcsolódni?"

Mert én is a saját utamat taposva mélyen hiszek abban, hogy amikor valaki maga kezd el gondolkodni, választani, dönteni, felelősséget vállalni és cselekedni, akkor már nem egyszerűen követ egy kívülről kapott útmutatást. Lassan elkezdi alakítani a saját életét. És számomra ez az önismereti munka egyik legnagyobb értéke, és nem az, hogy a végén legyen egy tökéletes magyarázatunk arra, miért lettünk azok, akik vagyunk…

A múltunkat sem tudjuk megváltoztatni. De azt, hogy mit kezdünk vele, már igen.

És szerintem ezért nem az a legnagyobb segítség, amikor valaki megmondja, merre menj. Hiszen mikor már megtanultál kérdezni, választani, bízni a saját érzéseidben és a saját döntéseidben, akkor egyszer csak azt veszed észre, hogy már nem is merül fel, hogy azt a labdát dobd fel egy külső embernek: 

"Mondd meg, mit csináljak."

Miért? 

Mert már képes leszel valami hasonlót kérdezni önmagadtól:

"Én mit szeretnék kezdeni azzal, amit most már látok?"

Na, számomra itt kezdődik igazán az önismeret és az igazi változás is.

#10 – Amikor egyetlen alkalom is elég

Van, amikor egyetlen alkalom is elég ahhoz, hogy valami egészen nagy elinduljon. Az irodámban pakolgattam az íróasztalomon, amikor a kezembe került a 2025-ös évi utolsó kliensem egyéni családállításának papírja. Az év utolsó napjaiban már nem dolgoztam. 

Ő azonban Erdélyből érkezett, és mindenáron szeretett volna eljönni hozzám. 

Így azon a délutánon, amikor éppen itthon voltam, elvállaltam. Tudta, hogy nem vagyok jósnő, nem vagyok varázsló. Nem azért találkoztunk, hogy egyetlen alkalommal "megváltsam a világot", és én sem ígértem neki ilyesmit. Mégis történt valami. Valami nagyon mély elindult. És ma, amikor ezt a papírt újra a kezemben tartottam, már tudom: a szíve alatt növekszik egy kis élet. És közben eszembe jutott a tavalyi őszi tábor is. Ott is óriási energiák dolgoztak. Azóta két csodaszép kislány megszületett. Az anyukáik pedig máig hálásak azért, amit ott kaptak. 

Idén így Ő lesz a harmadik "babám". 

Nem gondolom, hogy egyetlen családállítás "mindent megold". Nem gondolom, hogy egyetlen alkalom alatt fel lehet dolgozni egy egész élet történetét. És azt sem gondolom, hogy a segítő megváltoztatja a másik ember életét. 

A változást mindig az ember maga viszi véghez…Ő dönt. Ő teszi meg a következő lépést. Ő él tovább azzal, amit felismert, megértett vagy éppen megérzett.

És azt sem gondolom, hogy egyetlen alkalom ne tudna óriási változást elindítani. Mert néha pontosan ennyi történik. 

Valami a helyére kerül….valamit másképp látunk…valami, ami addig nem tudott megmozdulni, egyszer csak megmozdul.

És onnantól már mi döntünk arról, mit kezdünk vele. Lehet, hogy egyetlen találkozás csak egy pillanat az életünkben - de lehet, hogy éppen az a pillanat lesz az, ahonnan valami egészen más kezdődik. És talán itt van egy nagyon fontos különbség aközött, hogy egy alkalom elindít valamit, vagy aközött, hogy azt gondoljuk, egy alkalomnak mindent meg kell oldania. 

Mert a segítő nem helyetted járja végig az utat. Legfeljebb segít észrevenni egy olyan ösvényt, amit addig nem láttál. Aztán rajtad múlik, hogy elindulsz-e rajta.

#9 – A gyerek dühétől vagy a sajátunktól félünk?

Talán a sok ételallergia mellett az egyik legtöbbet vitatott és legerősebb érzelmeket kiváltó téma ma a gyerekek kütyühasználata. Évek óta próbálom erős, de ésszerű keretek között tartani azt, hogy a lányom mikor, mennyit és mire használhat digitális eszközöket. És évek óta hallgatom ugyanazokat a mondatokat is…''Ezt már úgysem tudod kivédeni…Majd eljön az idő, amikor nem tudsz neki parancsolni…Úgyis minden gyerek ezt csinálja."

Ilyenkor óhatatlanul bekapcsol bennem a szakember, és nem a telefon kezd érdekelni…valami egészen más. 

Vajon kinek nehezebb ilyenkor? A gyereknek, aki nem azt kapja, amit szeretne? Vagy a szülőnek, akinek el kell viselnie a gyerek csalódottságát, dühét vagy ellenállását? Mert a határok meghúzása nem csupán a szabályokról szól…. Sokkal inkább arról, hogy mit vált ki belőlünk a másik reakciója. 

El tudjuk viselni a gyerek dühét, hogy éppen nem szeret bennünket ezért, vagy azt, hogy csalódott, mérges, ajtót csap?

Hogy netalán azt mondja: "Te vagy a legrosszabb anya a világon!" 

Mert higgyük el, legtöbbször az a legnehezebb, amit az a reakció bennünk megmozgat. És ilyenkor sokszor könnyebb engedni, visszavonni a határt, odaadni még azt a plusz fél órát, elkerülni a konfliktust. Pedig hosszú távon a segítség az lenne, ha elkezdenénk foglalkozni azzal, amit egy ilyen helyzet bennünk vált ki. Az évek során azt is megtapasztaltam, hogy elképesztően sok ember fél a saját dühétől. Néha még azok is, akik egyébként szakmailag önismerettel foglalkoznak. Pedig a düh nem egy kiirtandó érzés. 

A düh energia. Jelzés, határ, információ - s a legfőbb kérdés, hogy mit kezdünk vele.

Mert amit nem merünk megélni, azt általában elfojtjuk. Ami pedig el van fojtva, az nem tűnik el, csak más formában jelenik meg.Kapcsolati játszmákban, passzív agresszióban, szorongásban, testi tünetekben, vagy éppen olyan élethelyzetekben, amelyekben újra és újra ugyanazzal a leckével találjuk szembe magunkat. Engem sokan "bezzeg anyának" tartanak, mert a lányom tényleg rengeteget olvas évek óta. Ma már egy 800 oldalas könyv sem jelent neki akadályt… 

És tudom, hogy vannak, akik először előítéletekkel fogják olvasni ezeket a sorokat. De a célom az, megértse mindenki, hogy az én gyerekem is ugyanúgy próbálkozik.

Alkudozik, érvel, teszteli a határokat - pontosan úgy, ahogyan minden egészséges gyerek teszi. És ez rendben is van.Az eddigi egyik legjobb nyári történetünk az, amikor zenehallgatás és nyelvtanulás céljából kapott egy készüléket, amely erősen korlátozva van. Egyszer csak bejelentette a nyaralás előtt, hogy párhuzamosan fog olaszul és franciául tanulni. Bevallom, lenyűgözött a lelkesedése. Aztán közölte, hogy mivel ez hasznos tevékenység, ezért logikus lenne, ha egész nap használhatná a készüléket.

Hát… tévedett. Hiszen a határ attól még határ marad, hogy éppen valami értékes dolgot csinálunk. 

Én sem hozom zsigerből ezt a mintát. Nekem is tanulnom kellett. Nekem is meg kellett tanulnom nemet mondani. Meg kellett tanulnom elviselni a másik ember csalódottságát, dühét, ellenállását. Azt is, hogy nem mindig leszek népszerű. A pubertás pedig ebben remek tanítómester. Nálunk ráadásul korán érkezett. A prepubertás tünetei már hatéves kor körül megjelentek. Az ajtócsapkodós időszakon rég túl vagyunk. És bár a jelenlegi "mindenért anya a hibás" program sem mindig szórakoztató, közben látom azt a rengeteg szeretetet, empátiát és önállóságot is, amit az évek során kapott és ma már visszaad a világnak. Ilyenkor azt érzem, hogy valamit talán mégis jól csináltam. Persze én sem vagyok tökéletes, és nem is szeretnék annak látszani. 

Az élet folyamatosan újabb és újabb témákat tesz elém, amelyeken dolgozhatok.

Éppen ezért érzem hogy "bezzeg anya" jelző gyorsan lepörög rólam, mert olyan embernek tartom magam, aki próbál beleállni azokba a helyzetekbe, amelyek önismereti szempontból elé kerülnek. És igen…óriási munka a mai digitális világban tudatosan nevelni egy gyereket. Tudom azt is, hogy mindentől nem lehet és nem is kell megvédeni. Nekem sem ez a célom…

De határokat mindig lehet szabni. Lehet beszélgetni, elmagyarázni dolgokat, jó mintát mutatni, és egy olyan rendszert kialakítani, amelyben önszabályozást tanul a szülő is a gyerek mellett…

És van még valami, amiben továbbra is hiszek. Abban, hogy a gyereknek időnként unatkoznia is kell….hiszen amikor nem érkezik kívülről az állandó inger, akkor egyszer csak történik valami különös. Megjelenik a saját ötlete, a saját világa, a saját kreativitása - ezt pedig semmilyen képernyő nem tudja pótolni!

 #8 – A hitelesség csendes oldala

Az utóbbi években ahogy figyeltem nagyon sokféle működést, rendszert vagy életet, sokat gondolkodom azon is, hogy mi történik akkor, amikor valaki nagyon tudatosan építi azt a képet, amit kifelé szeretne mutatni magáról, de közben háttérbe szorul az a sokszor kényelmetlen önismereti munka, ami valódi tartalommal töltené meg ezt a felépített képet. 

Ma már szinte bárki képes arra, hogy megmutassa magáról azt, amit szeretne.

Néhány jól megfogalmazott gondolat, néhány gondosan kiválasztott fénykép, néhány érték, amellyel azonosulni szeretne - és meg is születik egy kép. A kérdés csak az, hogy mi van mögötte. Nekem legalábbis…

A klienseimmel való munkában újra és újra találkozom azzal, hogy a legnagyobb változások akkor történnek, amikor van bátorságunk ránézni arra is, amit kevésbé szeretnénk látni.

Az önismeretnek ez az árnyékmunka az egyik legmélyebb része - felismerni a saját vakfoltjainkat. Azokat a részeket, amelyeket sokkal könnyebb másokban észrevenni, mint önmagunkban elfogadni. Mert mindannyiunkban vannak olyan működések, amelyek nem illeszkednek ahhoz a képhez, amit magunkról kialakítottunk, s ezért olyan nehéz találkozni velük. Az üzleti pszichológiai tanulmányaim is tovább erősítették bennem azt a felismerést, hogy egy szervezet, egy márka vagy akár egy szakmai identitás hosszú távon csak akkor tud hiteles maradni, ha nem csupán kifelé épít egy üzenetet, hanem belül is folyamatosan dolgozik azon, hogy az az üzenet valóban megtestesüljön. Mert lehet gyönyörű értékeket kommunikálni bármely területen. Lehet beszélni kapcsolódásról, biztonságról, még empátiáról és fejlődésről is. 

De az igazi kérdés mindig az, hogy ezek az értékek akkor is jelen vannak, amikor valaki tükröt tart? 

Amikor visszajelzést kapunk? 

Amikor hibázunk? 

Amikor nem kényelmes szembenézni valamivel? 

Mert nagyon könnyű képviselni valamit addig, amíg senki nem kérdőjelezi meg. 

A valódi próba általában ott kezdődik, amikor a saját vakfoltjainkkal találkozunk. Amikor kiderül, hogy vannak olyan részeink is, amelyek nem illenek bele abba a történetbe, amit önmagunkról mesélünk. 

Számomra az önismeret azt jelenti, hogy van bátorságunk időről időre megvizsgálni amit mutatok, és amit megélek, valóban összhangban van-e?

Mert a valódi hitelesség abból születik, hogy van bennünk elég alázat ahhoz, hogy belül is folyamatosan dolgozzunk azon, amit képviselni szeretnénk. 

Az is nehéz, hogy megtaláljuk valójában kik is szeretnénk lenni, de a másik legnehezebb része az önismereti útnak, hogy őszintén szembenézzünk azzal is, akik éppen vagyunk. 

A kettő között születik meg a valódi fejlődés, és ott kezdődik a hitelesség is.

#7 – Amikor már magadnak sem hiszel

Az egyik leggyakoribb dolog, amivel a munkám során találkozom, az az önbizalom hiánya. És ez sokkal többféleképpen jelenik meg, mint ahogyan elsőre gondolnánk. Nem pusztán abban, hogy valaki nem meri megpályázni az álomállását, vagy nem mer megszólalni egy társaságban…sokszor egészen hétköznapi helyzetekben.

Ezt látni évek óta különböző fórumokon is, és a kliensektől is sokszor hallom. 

Szerintetek jól döntöttem…?

Ti mit tennétek a helyemben…?

Vegyem meg…?

Váltsak munkahelyet…?

Elmenjek…?

És egy nagyon fontos dolog, ami mostanában egyre gyakoribb…hogy van amikor már egyetlen üzenetre sem mer valaki a saját érzéseiből válaszolni. 

Előbb kielemezteti a másik mondatát. 

Mit gondolhatott? 

Mit érzett? 

Mire célzott? 

Aztán megíratja a választ is az AI segítségével. Eközben pedig egyre kevésbé hallja meg a saját hangját…

Önmagában nincs semmi baj azzal, ha tanácsot kérünk. Mindannyiunknak szüksége van néha egy másik nézőpontra. A gond ott kezdődik, amikor már szinte semmiben nem merünk dönteni anélkül, hogy valaki kívülről megerősítene bennünket. És ami miatt ez a cikk íródik az az, hogy ilyenkor legtöbbször a kimondott kérdés mögött bújik meg a valódi kérdés…

Ugye jól csinálom?

Ugye nem fogok hibázni?

Ugye elég jó vagyok?

Pszichológiai szempontból ilyenkor a külső megerősítésekre kezdünk támaszkodni a saját belső iránytűnk helyett…

Az önértékelésünk ilyenkor nem belülről érkezik. Attól függ, hogy mások mit gondolnak rólunk. 

S hol kezdődik mindez?

Egy kisgyermek azt tanulja meg, amit újra és újra megél. Ha mindig valaki más dönt helyette…más oldja meg a problémáit…más intézi el a konfliktusait…más beszél helyette…más menti ki a nehéz helyzetekből… 

Akkor akaratlanul is azt az üzenetet kapja: egyedül erre nem képes.

Pedig a szülő ilyenkor legtöbbször szeretetből segít. Meg akarja óvni. Könnyebbé akarja tenni az útját. Csakhogy van egy pont, ahol a segítség már elveszi a megtapasztalás lehetőségét. Az önbizalom a megélt tapasztalatokból épül.Abból az élményéből, hogy: meg tudtam csinálni. Mert ha más dönt helyettünk…ha más intézi el helyettünk…ha más mindig megoldja…

Akkor nagyon nehéz elhinni magunkról, hogy képesek vagyunk rá.

Aztán ezek a gyerekek egyszercsak felnőnek. És sokan harminc-negyven évesen is másoktól várják a választ. A szülőktől, a barátoktól, a párjuktól, vagy éppen idegen emberektől az interneten. Azért, mert valószínűleg soha nem tapasztalták meg igazán, milyen érzés bízni a saját döntéseikben. Az önismereti munka számomra erről is szól. Nem én mondom meg valakinek, hogyan éljen. Éppen ellenkezőleg. 

Azt tanuljuk, hogy egy idő után egyre kevésbé legyen szüksége arra, hogy mások mondják meg, mit gondoljon, mit érezzen vagy hogyan döntsön. 

Hogy újra kapcsolatba kerüljön a saját érzéseivel, az értékeivel, az intuíciójával, a belső iránytűjével. Az önbizalom azt is jelenti, hogy akkor is bízunk magunkban, ha utólag kiderül, hogy tévedtünk. Hiszen a tévedés is a tanulás része. És ezért felelősséget tudunk vállalni. 

A legszebb pillanatok egy fejlesztési folyamatban számomra azok, amikor egy kliens ahelyett, hogy azt kérdezné: 

Te mit tennél a helyemben?

már azt mondja:

Azt hiszem… már tudom, mit szeretnék. 

Ilyenkor tudom, hogy nem én adtam meg a választ, csak segítettem neki újra meghallani a saját hangját. 

És talán ezért hiszek ennyire ebben a szemléletben, mert én is végigjártam ezt az utat. Megtapasztaltam, milyen érzés, amikor az ember kifelé figyel, és milyen felszabadító, amikor végre elkezd bízni a saját érzéseiben, a saját döntéseiben és a saját belső iránytűjében. Saját tapasztalatból merem kijelenteni, hogy az a legjobb segítő, aki válaszok helyett a saját hangunkra segít újra rátalálni…hiszen ez az egyik legfontosabb dolog egy valódi önismereti folyamatban.

#6 – A gödör az úton

Nagyon sokszor tapasztalom a kliensekkel való munka során, hogy intuitív módon olyan mondatok érkeznek meg hozzám, amelyeket korábban sem nem olvastam, s abban a formában még nem hallottam sehol.Egyszerűen megszületnek. Abban a pillanatban. Ott és akkor. És valahogy pontosan a helyükön vannak. Nem vagyok túl jó abban, hogy ezeket feljegyezzem, pedig néha azt gondolom, lassan egy könyvet is meg lehetne tölteni velük. Egy ilyen mondat azonban különösen megmaradt bennem egy júniusi ülés óta. Arról beszélgettünk, miért érdemes foglalkozni a sebeinkkel ahelyett, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagynánk őket. Hiszen sokszor úgy tűnik, egy-egy régi történet már nem is fontos. Megtörtént. Túl vagyunk rajta. Megy tovább az élet. Legalábbis ezt hisszük. Pedig amikor elkezdünk közelebb menni hozzá, megérteni, átdolgozni, gyakran egészen új kapuk nyílnak meg előttünk. 

Akkor azt mondtam a kliensemnek:

,,Képzeld el, hogy haladsz az utadon, és egyszer csak meglátsz egy gödröt. Nem túl nagy. Nem is túl mély. Éppen akkora, hogy át tudd lépni. És legtöbbször át is lépjük. Mert sietünk. Mert dolgunk van. Mert menni akarunk tovább. És ezzel nincs is semmi baj. Csakhogy van egy másik lehetőség is. Megállni. Lehajolni. Megnézni közelebbről. És befoltozni azt a gödröt. Elsőre talán időpazarlásnak tűnik. Hiszen amíg ezzel foglalkozunk, nem haladunk előre. Mégis éppen ilyenkor történik valami érdekes. Miközben a gödröt javítjuk, elkezdjük jobban látni a környezetünket. Olyan ösvényeket veszünk észre, amelyeket korábban nem láttunk. Olyan lehetőségeket, amelyek mellett addig egyszerűen elsétáltunk. És egyszer csak kiderül, hogy nem csak egy út létezik. Hanem több is."

Az önismereti munka számomra ilyen. Nem azért foglalkozunk a múltunkkal, hogy örökké benne ragadjunk. Nem azért nézünk rá a sebeinkre, hogy újra és újra fájjanak. Amit nem veszünk észre, az gyakran továbbra is hat ránk. Amit viszont megértünk, az szabadságot adhat. Lehet, hogy végül ugyanoda érkezünk meg. Lehet, hogy kívülről nézve semmi látványos nem változik. 

De az az ember, aki oda megérkezik, már nem ugyanaz lesz. 

Mert közben látott, tanult, tapasztalt. És talán olyan utakat is felfedezett, amelyekről korábban nem is tudta, hogy léteznek. Azt hiszem, ezért érdemes néha megállni egy-egy gödörnél az életünk útján, mert lehet, hogy éppen ott kezdődik valami új. És talán ez az egyik legfontosabb szemlélet, amit segítőként igyekszem továbbadni. Nemcsak az egyéni folyamatokban. Nemcsak a csoportokban. Hanem minden emberi kapcsolódásomban. 

Mert hiszem, hogy a sebeinkkel való munka nem elvesz az életünkből, hanem hozzáad. Több rálátást, szabadságot, lehetőséget. És végső soron egy mélyebb kapcsolatot önmagunkkal és másokkal is. 

Ha ebből a szemléletből akár csak egyetlen gondolatot sikerül továbbadnom valakinek, aki aztán egy kicsit másképp néz rá a saját útjára, már megérte.

#5 – Embernek lenni

Az önreflexió az egyik legtöbbet emlegetett szó az önismeretben. És talán az egyik legkevésbé értett is. Azt tapasztalom, hogy a legtöbben először azt gondolják, hogy önreflektívnek lenni annyit jelent, mint sokat gondolkodni önmagunkon. Mások szerint azt, hogy elemezzük az érzéseinket. Van, aki az önkritikával azonosítja. Én egészen máshogy látom. 

Számomra az önreflexió annak a képessége, hogy rá tudok nézni a saját működésemre.

Arra, hogyan vagyok jelen a kapcsolataimban. Hogyan reagálok konfliktushelyzetekben. Mit vált ki belőlem egy kritika. Mit kezdek egy visszautasítással. Miért ismétlődnek bizonyos helyzetek újra és újra az életemben. Az önreflexió nem azt jelenti, hogy mindenért magunkat hibáztatjuk. Azt sem, hogy minden helyzetben nekünk kell változnunk. Sokkal inkább azt jelenti, hogy hajlandóak vagyunk feltenni magunknak néhány őszinte kérdést. 

Mi volt ebben az én részem?

Mit tettem hozzá ehhez a helyzethez?

Mit csinálnék másképp legközelebb?

Miben lenne érdemes fejlődnöm?

Mert bármennyire szeretnénk, a kapcsolatainkban soha nem csak a másik működése van jelen. A sajátunk is. A párkapcsolatainkban, barátságainkban, családunkban, munkahelyi kapcsolatainkban, mindenhol. És van valami, amiről szerintem sokkal kevesebbet beszélünk.

Az önreflexióhoz nemcsak önismeret kell. Empátia is.

 S nemcsak önmagunk felé, de a másik ember felé is. Mert amíg kizárólag a saját igazságunkat látjuk, addig legfeljebb elemezzük magunkat. 

Az önreflexió ott kezdődik igazán, amikor képesek vagyunk kilépni a saját nézőpontunkból, és kíváncsivá válni arra, hogy ugyanaz a helyzet hogyan nézhetett ki a másik oldalról. 

Lehet, hogy én csak őszinte akartam lenni, de a másik közben megbántva érezte magát. Lehet, hogy én segítséget akartam nyújtani, de a másik kritikát hallott belőle. Lehet, hogy én csak határt húztam, de a másik elutasításként élte meg. Az önreflexió nem azt kell jelentse, hogy automatikusan a másiknak adjunk igazat, de hajlandóak legyünk megvizsgálni a saját szerepünket a történetben. Azért, hogy fejlődhessünk. Számomra az önreflexió egyik legszebb része éppen ez. Amikor nemcsak önmagamra látok rá tisztábban. Megtanít arra, hogy az a másik ember is a saját történetéből, tapasztalataiból, sérüléseiből és erőforrásaiból reagál. 

De a felismerés önmagában még nem változás.

Attól, hogy látom a mintáimat, még nem biztos, hogy kilépek belőlük. Attól, hogy megértem a működésemet, még nem biztos, hogy másképp fogok reagálni legközelebb. Az önreflexió ott válik igazán értékessé, amikor a felismerést fejlődés követi. Amikor nemcsak megértem magam, hanem felelősséget is vállalok azért, hogy amin tudok, változtassak. 

Talán ezért gondolom azt, hogy az önreflexió nem pusztán egy képesség. Inkább egy döntés. Annak a döntése, hogy időről időre hajlandó vagyok őszintén ránézni önmagamra, a kapcsolataimra és a működésemre.

Nem azért, hogy tökéletes legyek. Hanem azért, hogy egy egyre tudatosabban, emberibben és kapcsolódóbban legyek jelen az életemben. Segítőként ezt próbálom átadni nap, mint nap. 

Egyéni folyamatokban, csoportokban, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.

Mert meggyőződésem, hogy az önreflexió tanulható. És talán az egyik legfontosabb készség, amit az életben elsajátíthatunk. Az üzleti pszichológiai tanulmányaim során nagyon sokat tanultam szervezetekről, vállalatokról, vezetésről, marketingről… 

Nekem ez nem annyira izgalmas világ, mégis sokat adott abból a szempontból, hogy egyre erősebben éreztem azt, hogy engem mindig is az ember érdekelt a legjobban. Az ember a szerepei mögött, a teljesítménye mögött, a pozíciója, a státusza és a sikerei mögött.

Mert miközben rendszerekről, hatékonyságról, stratégiáról és eredményekről beszélünk, néha éppen a legfontosabb tényező szorul háttérbe.

Az emberség.

Én pedig a mai napig azt gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb érték, amit képviselhetünk. Önmagunkkal szemben - és egymás felé is. Talán ezért sajnálom, hogy az önreflexió nem alap része az oktatásnak még egyetemi szinten sem...

Mert gondoljunk csak bele, megtanulunk írni, olvasni, számolni, megtanulunk rengeteg dolgot a világról, tényleg nagyon magas szintig tudunk fejlődni az oktatás által…de nagyon keveset tanulunk arról, hogyan működünk mi magunk.

Hogyan kapcsolódunk másokhoz, hogyan kezeljük a konfliktusainkat, hogyan vállaljunk felelősséget a saját részünkért, hogyan értsük meg önmagunkat és a másik embert. Pedig azt hiszem, ezek lennének azok a valódi tudások, amelyek végigkísérhetnek bennünket egy életen át. És talán ezek azok, amelyek nekem még mindig reményt adnak, hogy emberibbé tegyük a világunkat.

Ahogy Arany János írta:

"Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,Ember lenni mindég, minden körülményben."

Azt hiszem, ennél szebben én sem tudnám megfogalmazni, miért tartom ennyire fontosnak az önreflexiót…

#4 – A döntések után

Van egy dolog, amit az évek során egyre inkább megtanultam. Nem mindig értem, miért történik velem valami éppen akkor, amikor történik. Nem mindig látom előre, hogy egy döntés milyen irányba visz majd. És azt sem tudom megjósolni, milyen embereket, helyzeteket vagy lehetőségeket sodor elém az élet. Azt viszont egyre többször tapasztalom, hogy utólag összeáll a kép. A tetteink döntések következményei. Néha apró döntéseké. Néha olyanoké, amelyek előtt napokig, hetekig őrlődünk. A felelősség a miénk. A következmények egy részét ismerjük. A többit viszont nem. 

Mert azt nem láthatjuk előre, hogy egyetlen igen vagy nem hány új ajtót nyit ki előttünk.

Amikor tavaly októberben felkértek, hogy januártól vegyem át a népdalkör és a citerások vezetését, fogalmam sem volt, mi vár rám. Csak egy döntés volt. Egy lehetőség. Egy új szerep. Azt tudtam, hogy mindenkinek új lesz a helyzet, ezért szerettem volna valami újat is vinni a közös munkába. Így született meg többek között a megzenésített versek ötlete, amely végül az egyik legkedvesebb közös élményünkké vált. Aztán április végén az országos versenyen odalépett hozzám az egyik szervező. 

Meglátta a citeráinkat, és teljes természetességgel megkérdezte:

– Ugye jöttök május végén Budapestre a Guinness kísérletre?

Őszintén szólva azt sem tudtam, miről beszél.Visszakérdeztem:

– Milyen Guinness kísérletre?

Így történt, hogy végül tíz citerával mi is részesei lettünk egy olyan eseménynek, amelyről fél évvel korábban még csak sejtésem sem lehetett. És ilyenkor mindig elmosolyodom.

Mert ki tudhatta volna ezt október végén? Ki láthatta volna előre ezt az egész láncolatot? 

Senki. Talán ezért hiszek egyre kevésbé abban, hogy mindent előre tudnunk kell. Sokkal inkább abban hiszek, hogy vannak helyzetek, amikor a legjobb, amit tehetünk, hogy meghozzuk a döntésünket, tisztességgel végezzük a dolgunkat, és nyitottak maradunk arra, amit az élet ezután elénk hoz. Az önismereti munkában sem ígérek senkinek kész forgatókönyveket. Nem tudom megmondani, ki hol fog tartani fél év múlva. Nem tudom megígérni, milyen felismerések várnak rá. Azt viszont látom, hogy amikor valaki hajlandó beleállni a saját útjába, annak előbb-utóbb megérkeznek azok a találkozások, felismerések és lehetőségek, amelyekre szüksége van. 

És talán mostanában ezért vagyok ennyire hálás. Mert egyre többször érzem azt, hogy a helyemen vagyok. Abban, amit csinálok. Abban, ahogyan csinálom. 

És néha ez önmagában is felér egy kisebb csodával. 

#3 – Amikor a tükör már nem tetszik

A mindennapi munkám során sokféle emberrel találkozom. Van, aki néhány alkalom után fontos felismerésekkel távozik. Van, aki évekig velem dolgozik. És van olyan is, aki egyszer csak eltűnik. Régebben mindig sokat gondolkodtam ezen. Ma már kevésbé. Az évek során sikerült mélyen megértenem, hogy a segítőt általában addig könnyű szeretni, amíg megért, meghallgat, támogat és együtt érez. A nehezebb rész ott kezdődik, amikor tükröt tart. Amikor kimond valamit, amit a másik még nem lát magából. Vagy lát, csak még nem áll készen arra, hogy igazán találkozzon vele. Ilyenkor gyakran nem az történik, hogy az illető végiggondolja, amit hallott. Sokszor megszólal benne valami sokkal régebbi dolog…egy sérülés, egy fájdalmas emlék, egy régi történet és onnantól már nem is azt hallja, amit a segítő mond. A saját sebe lefordítja számára egy torzított formában. Ilyenkor a segítség támadásnak tűnik, a konfrontáció bántásnak, s a tükör pedig ellenséggé válik. 

Szakmai nyelven ezt projekciónak nevezzük. És ez nem csak segítő-kliens viszonyban történik meg, de mi segítők elsőszámú projekciós felületek vagyunk általában. 

S ilyenkor az illető már nem a másik embert látja, hanem valakit a múltjából. Egy szülőt, testvért, tanárt, egykori partnert...vagy még sorolhatnám. Egy olyan személyt, aki mellett vélhetően nem volt biztonságban - mert a jót is projektáljuk ám, csak azzal nem szoktunk elégedetlenek lenni! És ha visszatérünk a kliens-segítő kapcsolatra, a jelenben bár én ülök vele szemben, de az érzelmi reakció abból a régi történetből érkezik.

Tanultunk erről, sokat készültünk rá a képzések során, mindig beszélünk róla esetmegbeszéléseken, szupervízióban, szakmai műhelyeken. Mégis azt gondolom, hogy az igazi rutint az évek adják.

Az a rengeteg találkozás, amikor megtapasztaljuk, milyen érzés egy olyan történet szereplőjévé válni, amelynek valójában nem is vagyunk részei.Ezért mindig elmondom azoknak, akik hozzám érkeznek, hogy előfordulhat olyan pont a folyamatban, amikor dühösek lesznek rám. Amikor nem értenek velem egyet. Amikor legszívesebben felállnának és hazamennének. Nem azért, mert bántani akarom őket. Azért, mert vannak felismerések, amelyek először ellenállást szülnek. Van, aki ezt megérti, és marad. Van, aki elmegy, majd évek múlva visszatér. És van, aki teljesen eltűnik. Mindegyikre láttam már példát.

A legérdekesebb mégis az, amikor valaki hosszú idő után visszajön, és azt mondja:

"Akkor haragudtam rád. Ma már értem, miről beszéltél."

A léleknek nem lehet diktálni az időt.

Mindenki akkor képes meglátni valamit önmagából, amikor készen áll rá. Talán ezért is vagyok egyre kritikusabb azokkal a segítői irányzatokkal szemben, amelyek kizárólag a kellemes érzésekre építenek. Ahol minden pozitív, minden könnyű, nincs helye a haragnak, a csalódottságnak, a dühnek vagy az ellenállásnak. Pedig a düh nem hiba, amit gyorsan el kell tüntetni. 

A düh is fontos információ.

Jelzés. És legtöbbször éppen ott mutatja meg magát, ahol a seb van. Ahol valami még gyógyulásra vár. Az ember nem csak a szerethető részeiből áll. Van bennünk félelem, veszteség, szégyen, harag, csalódottság és fájdalom is. Ha ezeknek nincs helyük a folyamatban, akkor nem a teljes emberrel dolgozunk.

A valódi önismeret azonban nem mindig kellemes, és az igazi segítő sem attól jó, hogy mindig azt mondja, amit hallani szeretnénk. 

A valódi segítő pedig akkor sem fordul el tőlünk, amikor valami fájni kezd, hiszen tudja, hogy éppen ott kezdődik a gyógyulás. De ezt a gyógyulást a kliensnek is akarni kell…

 #2 Amikor a szavak ajándékká válnak

Segítőként, csoportvezetőként, oktatóként a legtöbbször én vagyok az, aki figyel, meghallgat, bátorít, tükröt tart és igyekszik emlékeztetni másokat a saját értékeikre. De azért időnként az élet visszaadja, amit másoknak adunk…

Most én is kaptam néhány mondatot szóban - szemtől szembe, amelyek mélyen megérintettek. 

Azért, mert emlékeztettek arra, milyen fontos kimondani egymásnak azt, amit szépnek, értékesnek vagy különlegesnek látunk a másikban. Sokszor azt hisszük, hogy a gondolataink úgyis átmennek. Hogy a másik tudja, mennyire becsüljük, szeretjük vagy tiszteljük. Pedig nem mindig tudja. És lehet, hogy éppen azon a napon lenne a legnagyobb szüksége rá.

"Zsuzsi…olyan okos vagy, és szép is…de szerintem úgyis tudod…és tudod mi vagy, egy csoda vagy. Csoda - ezt a szót kerestem."

Én hatalmas hálával fogadtam ezeket a szavakat.

Azért, mert én is ember vagyok, akinek ugyanúgy jól esik a kedvesség, az elismerés és az őszinte kapcsolódás. Ezért én is arra biztatok mindenkit, hogy mondjátok ki amit éreztek…

Mondjátok ki annak, akit szépnek láttok, annak, akit értékesnek tartotok, s annak is, akinek a jelenléte jobbá teszi a világotokat.

Mert lehet, hogy számára éppen az a néhány mondat lesz az élete egyik legszebb ajándéka! 

 #1 Felcserélődött szerepek – vagy csak elfelejtettünk egymásra támaszkodni?

Az elmúlt évtizedekben rengeteget változott a világ. A nők dolgoznak, vezetnek, építkeznek, gumit cserélnek, vállalkozást visznek. A férfiak főznek, pelenkáznak, takarítanak, bevásárolnak. És ez így van rendjén. 

Én kifejezetten vonzónak találom, amikor egy férfi magabiztosan mozog a konyhában, és azt is, amikor egy nő ügyesen bánik a szerszámokkal. 

A gond nem ott kezdődik, hogy képesek vagyunk minderre…de amikor már senkire nincs szükségünk, az már beszédes. Egyre gyakrabban találkozom azzal a jelenséggel, hogy valaki mindent egyedül old meg. Nem kér segítséget, nem vár támogatást, nem támaszkodik senkire. Elsőre ez hatalmas erőnek tűnik. Sokszor valóban az is. De párkapcsolatban könnyen válhat láthatatlan fallá. 

Dolgoztam nem egy olyan nővel, akik a harmincas vagy akár a negyvenes éveikben döbbentek rá arra, hogy amit a legnagyobb erősségüknek hittek, az egyben a legnagyobb nehézségük is volt. Mindent megoldottak, elintéztek, kézben tartottak. Közben pedig egyre inkább hiányzott nekik, hogy mellette legyen egy férfi, akire számíthatnak.

Csakhogy nehéz jelen lenni ott, ahol épp hely nincs a jelenlétre. 

Párkapcsolati fejlesztések során is sokszor előkerül ez a téma. A nő azt érzi, egyedül maradt a terheivel. A férfi azt érzi, nincs rá igazán szükség. Mindketten csalódottak, miközben gyakran ugyanarra vágynak…kapcsolódásra. Aztán ott van a másik véglet is. Olyan kényelmes lett a 21. századi életünk, hogy lassan minden feladatra találunk valakit, akinek kifizethetjük a munkáját. Füvet nyír, bútort szerel, cipel, javít, intézkedik helyettünk. Pedig sok nő szemében egy férfi nem attól lesz férfias, hogy hibátlan. Sokkal inkább attól, amikor jelen van. Amikor megfog valamit, ami nehéz, segít, odaáll. Érdekes, hogy amikor erről beszélgetünk, a nők szeme gyakran felcsillan. Nem a nagy gesztusokat emlegetik, de óriási örömmel beszélnek arról hogy

"olyan jó volt, amikor megoldotta ezt és ezt…", 

"olyan jól esett, hogy segített abban, hogy…",

"olyan biztonságot adott akkor, amikor….".

És itt érkezünk meg a lényeghez.

Mert a legtöbb kapcsolatban az a probléma, hogy nem tudja a másik, mire vágyunk. A kritikát általában könnyen megfogalmazzuk. Elmondjuk, mi fáj, mi hiányzik, mi nem működik. De vajon milyen gyakran mondjuk ki azt is, ami jó…

Hányszor mondjuk a párunknak, hogy köszönöm?

Hányszor mondjuk a gyerekünknek, hogy büszke vagyok rád?

Hányszor mondjuk a szüleinknek, a barátainknak vagy a kollégáinknak, hogy jólesett, amit tettek?

A másik ember nem gondolatolvasó. Abból tanul, amit lát, hall és megél velünk. 

Lehet, hogy néha nem erősebbnek kellene lennünk, csak egy kicsit jobban hagyni, hogy szükségünk legyen egymásra. Ezt tanítom a klienseimnek nap, mint nap…