Nyári tábori az Alpokban - 2025
A júliusi hónap lelki feldolgozását segítő kérdések közé tartozik, hogy hogyan tudunk kinyílni, nyitott lenni valami újra az életünkben?
Második alkalommal szerveztem meg a nyári kiscsoportos tábort az Alpokba, és biztos, hogy nem utoljára. Az idei táborban - a tavalyi tapasztalásokra alapozva - már megjelent a célzott önismeret is. Bár közel sem olyan mennyiségben, mint a tavaszi és az őszi test&lélek táborainkban, viszont a napi megélésekkel való mélyebb kapcsolódáshoz, önreflexióhoz kaptak a résztvevők minden este egy kérdéssort.
Amikor útnak indulunk, legtöbbször valami felé megyünk. Az Alpokba mi önmagunkért mentünk. Nem menekülni, nem keresni, hanem lecsendesedni, emlékezni és újra megtalálni egy elveszett részünket.
Nem véletlen, hogy mindez júliusban történt. Ez a hónap a természetben és bennünk is a kiteljesedés időszaka. Ilyenkor a nap is az ég tetején jár, minden él, pezseg, mozdul. Lélektani szempontból ilyenkor megélhetjük az önmagunkkal való egység érzését, ha figyelünk rá. A július arra hív, hogy arassuk le eddigi utunk terméseit, de közben figyeljük, mire vágyik igazán a lelkünk a nyár második felében. Ez a hónap a szív időszaka is, a valódi kapcsolódásé, a jelenlété.
Az első nap még az érkezésről szólt. A ráhangolódásról, a földelésről – szó szerint és átvitt értelemben is. Aki utazott már hegyek közé, tudja, nemcsak a táj változik, hanem bennünk is valami. Hat a testünkre, ezáltal megemeli a lelkünket, és tisztítja a gondolatainkat. Az esti önismereti kérdésekben, és az azokra adott válaszokban már ott volt egy belső mozgás elindulása is.
A második nap már komoly kihívásokat hozott – testileg, lelkileg egyaránt. E-bikeon 60 kilométert tettünk meg összesen, egy csodás szurdokban pár órát túráztunk. Délelőtt az eső és napsütés váltotta egymást. Ez a váltakozás olyan volt, mint az élet. Általa megélhettük a határainkat, és azt is, hogy képesek vagyunk túllépni rajtuk, amikor szükséges. Az esti önismereti kérdésekben már ott visszhangzott az erő, a kitartás, a "meg tudtam csinálni" érzése – és sokaknál az is, hogy nem baj, ha közben meg kellett állni, el kellett engedni, vagy segítséget kellett kérni. Az önismeret ugyanis nem önhősködés. Hanem kapcsolódás: önmagunkhoz, egymáshoz, a természethez.
A harmadik nap szó szerint magasra vitt bennünket – a hegyre. Újabb kilépések a komfortzónából, de a látvány mindent kárpótolt. Este a hegyen piknik vacsoránk volt, a naplementében a jó hangulatú beszélgetések között egy kis mindfulness gyakorlást is beiktattunk. Talán ezek volt a leglíraibb pillanatok az egész táborban. A csendben, a lenyugvó nap fényében másként rendeződtek a gondolatok is. A hegyek között az ember óhatatlanul is elcsendesedik, s amikor a gondolatok halkulnak, akkor megszólalhat a lélek. Az esti kérdések segítették mélyíteni, megtartani, elraktározni az érzést.
Az utolsó napon már búcsúztunk. A kristálytiszta vízű tó partján állva nehéz volt elhinni, hogy tényleg hazaindulunk. A hazaút mindig egy új feladat is: hogyan tudom átmenteni a csendet, az erőt, a felismeréseket a hétköznapokba? Hogyan leszek más – vagy inkább: hogyan maradhatok az, aki itt lehettem?
Ez a tábor nem csupán mozgás volt.
Nem csak közösség.
Ez egy belső túra is volt – saját magunkhoz.
Minden emelkedő, minden kanyar, minden lejtő és megállás a lélek tereihez is közelebb vitt.
És talán ez az, amit hazaviszünk: nem csupán élményeket, hanem egy új nézőpontot.
Azt, hogy van másik ritmus, hogy lehet kapcsolódni – nemcsak másokhoz, hanem újra saját magunkhoz is.