SzabadságON

Kedvenc jeleneteim közé tartozik a munkám során, amikor a kliens megérkezik az ülésre, lepattan a kanapéra, majd mosolyogva rám néz, és megkérdezi: MI ÚJSÁG? Ilyenkor udvariasan meg szoktam köszönni a kérdést, majd finoman visszaadom a labdát azzal a kiegészítő mondattal, hogy vélhetően nem azért jött, hogy arról beszélgessünk én hogy vagyok. Ennek ellenére volt már, amikor azt a választ kaptam, hogy de egyszer nagyon szívesen meghallgatna engem is, hogy velem mi történik a mindennapjaimban. Kellő mértékben szoktam transzparens lenni, amikor szükséges, és bár az esetek többségében egy elakadásnál segítséget kérni azért jön valaki, mert az vagy szomorú, vagy olyan nehezebb élethelyzet, amivel már egyedül nem bír, s ilyenkor célozzuk meg azokat a fejlesztésre szoruló területeket, ami miatt az adott téma a valóságban elakadt. Most viszont olyan velem történt élményeket fogok megosztani, amiben legfőképp öröm volt. 2 évvel ezelőtt, egy nyári szünet előtti rádióbeszélgetés keretein belül már körbejártuk azt, hogy mivel tudunk belülről is hozzájárulni ahhoz, hogy a családi kirándulás mindenkinek jó legyen. Az egész beszélgetést ITT lehet visszahallgatni. Ebben az írásban pedig legfőképp arról fogok beszámolni, hogy mennyire fontos, hogy családunkat – legyen az kicsi vagy nagy – egy komplex rendszerként kezeljük akár a mindennapokban, de a kirándulások során egyaránt, valamint bemutatkozom arról az oldalamról is, hogy az egyéni- és közös értékrendjeink mentén milyen vagyok a szakmai énemen túl. Az előbbiről egy kicsit más aspektusban, de egy online előadás során tavaly már beszéltem, ezt ITT lehet visszanézni, most pedig jöjjön az utóbbi... :) 

Családi nyaralásunkat idén tudatosan hosszabbra terveztük, mint az eddigi években. Gyerek nélkül annak idején már voltunk 2 hetes kiránduláson is, viszont az utóbbi 8 évben egy hétnél tovább – megszakítás nélkül – nem voltunk még el az otthonunktól. Ezt azért fontos kiemelni, hogy megszakítás nélkül, mert amikor hazamegyünk, majd újból elutazunk, vagy elmegyünk bárhová, ott azzal a pillanattal, hogy valamennyi ideig, de voltunk otthon, akkor már visszatértünk egy megszokott helyre, ami akaratlanul is kibillentett bennünket abból a helyzetből, állapotból, amiben addig voltunk.

Apartmanos horvátországi nyaralásunk előkészületei az itthoni bevásárlással kezdődtek. Bevásárolni ketten a férjemmel mentünk, majd a csirkemellek panírozása (amiket aztán gondosan lefagyasztottunk, hogy szállítható legyen) apa-lánya művelet volt. A pakolást kooperatívan oldjuk meg, mindenki felel valamiért. Az indulás napja nehéz volt, én még kora estig dolgoztam, így a ruhákat csak ezután álltam neki elrakni. Az indulást este 10 órára lőttük be, ami pár perc híján egész pontosra sikerült. Férjem a munkájából kifolyólag jól bírja a hosszú vezetést, így az ilyen autóutak alatt teljes mértékben rá tudjuk magunkat bízni. Kora reggel már a tengerparton voltunk. Egy nap ,,tranzitban,, - ami utólag feleslegesnek bizonyult, mert sokkal nagyobb gondot csináltuk a kaják megfelelő tárolásának biztosításával, minthogy 3 órával többet utaztunk volna, ráadásul nagyon vártuk már, hogy a célállomáson legyünk. Reggel ébredés után egy kávét ittunk a lenti kávézóban, ami a kikötőre nézett, majd nem sokkal később útnak is indultunk. Néhány óra múlva megérkeztünk a szállásunkra, ami egy kicsi falu volt Dél-Dalmáciában.

Az apartmanunk teljesen olyan volt, ahogy a képeken láttuk. Tudtuk, hogy nem egy luxusszállóba megyünk, a tenger közelsége és a napok számához mért ár-érték arány volt a mérvadó. Amit viszont csak élőben tapasztaltunk, az az egésznek a komplex atmoszférájához kapcsolódik, hiszen egy csodaszép környezet vette körül a házunkat. Kis arborétum volt a néni kertjében, amit mindjárt meg is jegyeztem hangosan, hogy olyan mint én, mindent mindennel összeültetett, és micsoda csodakert lett, majd erre az én 8 évesem beköpte, hogy 'nem, szerintem a néni sokkal jobb, mert volt esze, és mindezt a tengerparton csinálta'. Nagyot nevettünk rajta, de végül is igaza volt. Ráadásul az egész hangulat olyan volt, mintha egy messze élő nagymamához utaztunk volna látogatóba. Amikor a tulajdonos néni hozta nekünk a frissen szedett fügét a kertjéből figyelmesség gyanánt, ahogy az ajtón kilépve az emeletre felnyúló szőlőlugasról csipegettük a szemeket, vagy a friss citromot vettük le, és facsartuk az italunkba...az a látvány, ahogy a nap esténként eltűnt a hegyek mögé, de előtte karnyújtásnyira volt egymásba fonódva a szőlőlugas, a citrom- és az olajfa, igazán festői képet adott. Reggelente pedig a teraszunkon a napkeltében pompáztak a hatalmas gránátalmák.

Nekem a tenger sokkal többet jelent, mint egy nyaralást. Valahogy a lelkem is hazaérkezik olyankor, s legfőképp Horvátországban érzem mindezt. Ezt a lányom is hasonlóan érzi, mert érkezés után ennek hangot is adott, mert az első napon a célállomáson azt mondta - én úgy érzem itthon vagyok. Mivel autóval mentünk, és több napra, mint az eddigi években, így még otthon az az ötletem támadt, hogy vigyünk magunkkal a bringákat. Ó, és milyen jól tettük. Már az érkezés napján felfedeztük azt a fantasztikus bicikliutat, ami összeköti az egyik falut a másikkal, és mindez közvetlenül a tengerparton. Vetekedett azzal az élménnyel, amikor a júliusi tiroli táborban fent a hegyen tekerünt az e-bikeokkal. 

Az, hogy a bicajok velünk voltak innentől kezdve azt is jelentette, hogy bármikor, amikor kedvünk támadt felpattantunk, és mentünk valamerre, ráaadásul az egész ottlétünk alatt egyedül is el tudtuk engedni a lányunkat, hogy menjen egy kört a parton, mert annyira nyugodt helyen volt a szállás, hogy azt éreztük, bármikor ide tudnánk költözni. Bár nem nagyvárosban élünk, de itthon mégis olyan távolinak tűnik még az, hogy nyugodt szívvel tudjuk elengedni üzletbe, vagy bárhová egyedül a gyereket, ott viszont gond nélkül elment üzletbe, vagy a fagyizóba is, és egyedül vette meg, amit akart. Ez az önbizalmának is jót tett, és nekünk is annyira jó érzés volt ezt a fajta önállóságot látni, tapasztalni. 

Ami az étkezéseinket illeti, a reggelit, az ebét és a vacsorát is az apartmanban oldottuk meg. Igazából nekünk ez azért is volt hatalmas ajándék, hiszen a mindennapokban nagyon kevés alkalommal tudunk úgy leülni az étkezésekhez, hogy mindhárman ott vagyunk. A reggeli esélytelen, délben iskola, munka, és a vacsora is sokszor különböző idősávokban zajlik, ezért ezt most maximálisan kiélveztük. A pandémia alatt én nagyon megtanultam, hogy abból kell főzni, ami van, így, bár sok mindent vittünk, és volt miből válogatni, mégis kreativitásomat elő tudtam nap, mint nap hívni, hogy változatos legyen a napi menü. Amíg a főzésért én voltam felelős, a mosogatást a férjem csinálta. Így voltunk egyensúlyban. Ruhát feleslegesen sokat vittünk…mivel a szekrénybe nem is fért volna be, így közös metakommunikációval arra döntésre jutottunk mindannyian, hogy jó helyen vannak a táskában, és a szekrényben a szennyest tároltuk így automatikusan. 11 napig táskából öltöztünk, de meg lehetett szokni. Most már tudjuk, hogy jövőre, ha ide megyünk vissza, akkor harmada annyi cucc elég, mint amit idén vittünk.

Itthon elterveztem, hogy a reggeleket a parton kezdem, egy kis mozgással és csikunggal. Első reggel 8-kor mentem ki, amikor már kávéval a kezükben egy házaspár kint üldögélt, és halászok is ott várták a fogásukat. Nem tántorított el, a tervemet megvalósítottam, azzal az elhatározással, hogy másnap korábban megyek. Igazából napról napra mindig fél órával korábban mentem ki, de olyan nem volt, hogy egyedül lettem volna. Végül magyarok is érkeztek az egyik házba, úgyhogy az egyik reggel a napkeltében még órát is instruáltam az egyik lánynak, akinek minden vágya volt, hogy a napkeltében jógázhasson. Cserébe pedig én kölcsön kaptam SUP-ot, és a kellemes kis átmozgatást követően én a vízen élvezhettem a napkeltét. Nekem pedig ez volt egy hatalmas nagy álmom, így mindketten jól jártunk. 

Napjaink nagy része a búvárkodás, bicajozás és a napfürdőzés hármasából tevődött össze. Kisebb fakultatív kirándulásokkal színesítettük a napokat – átmentünk a személyszállító komppal Korčulára, ahova vittük a bringákat is. Egyetlen hűvösebb napunkat Dubrovnikban töltöttük, kétszer átúsztunk a szemközti szigetre, ahol sziklákat mászva gyermekem biztosított felőle, hogy az elmúlt egy évnyi falmászó edzések nem voltak hiába, kétszer is elmentünk naplementét nézni, illetve megnéztük egy távolságban nem messze lévő strandot, de az odavezető út a szerpentinek miatt elég hosszú volt. Ez egy kevésbé nyugis hely volt, sok ember felfedezte már, így pár órát élveztük azt a partszakaszt, majd visszatértünk a bázisunkra. 

Sötétedés után is kifeküdtünk a partra, és a csillagokat néztük. Az egyik este olyan igazi mesébe illő meteoritot láttunk, ami beterítette az egész égboltot. 33 évem alatt ilyet még soha nem láttam korábban. Az eltöltött napok alatt sokat formálódtunk, csiszolódtunk egymáshoz. Mivel egy gyerek napról napra egyre idősebb, így az általa létrejövő napi kihívások nem engedik a szülőket unatkozni, tehát amikor valami már elég jól működik, az biztos, hogy egy-egy új élethelyzet addig ismeretlen cselekvésekre, tanulásra késztet, fejlődésre ösztönöz.

Hazautunkat Bosznia-Hercegovinán keresztül terveztük. Szeretünk új helyeket felfedezni, s mivel ebben az országban korábban soha nem jártunk, így a közelség miatt most kézenfekvő volt. A Kravica-vízesés egyszerűen lenyűgöző, még a rengeteg ember ellenére is. Fürödtünk a jéghideg vízben, sétáltunk a zuhatag előtt. Készpénz hiányában sajnos a csónakba nem tudtunk beülni, ami egészen a belső részbe elvitt volna, ezért még vissza kell térnem ide egyszer, mert nagyon szeretném azt az érzést átélni. 

Utunkat folytatva Mostarban álltunk meg. Ezzel a várossal egy érdekes világ tárul az ember elé. A parkolóban a kolduló nőnek pár eurót a kezébe adtam, majd eszembe jutottak a reggel készített szendvicseink, amiket a városnézésre nem akartam magunkkal vinni, s azt is tudtam, hogy még további pár óra szaunáztatás után már nem szívesen ennénk meg, így megkérdeztem, hogy elfogadja-e. Az a boldogság a szemében, hogy én ezt tényleg neki adom, és ahogy azt mondta, hogy az öccse ennek hogy fog örülni…és tényleg így volt, egyből kiabált egy kisfiúnak, akinek a kezébe adta az ételt. Nagyon sok ember volt itt is, árnyékban 40 fok, de a mecset szűk tornyát megmásztuk, majd egy étteremből néztük végig, ahogy két helyi fickó az öreg hídról többször is a mélybe veti magát, ezzel szép számú közönséget gyűjtve maga köré. Nehezen, de muszáj volt elindulnunk, mert hosszú út előtt álltunk. 

A Neretva folyó partját másolta a főút a Dínári hegységben, ami olyan hihetetlen élmény volt, hogy a látvány olyan volt, mintha Erdélyt és Tirolt láttuk volna egyszerre magunk előtt. A folyó vizének a színe olyan volt, mint a tenger. Két nappal később a győri Mosoni-Duna partján sétálva elég nagy csalódás és nosztalgia fogott el bennünket. 

Hazafelé még egy étteremben megálltunk, ahol nemcsak a horvátországi, de az itthoni árakhoz képest is nevetséges áron vacsoráztunk egy gyönyörű étteremben. A mostari borrégió egyik száraz fehérborát is volt szerencsém megkóstolni, amiről azt gondoltuk, hogy majd egy szupermarketben pár üveget megvásárolva tudunk hozni haza is belőle, na de mire háromszor bejártam az üzletet, majd megkérdeztem az elárusítónőt, hogy mégis hol találom a borokat, felvilágosított, hogy nem árulnak alkoholt az üzletben. Gránátalma likőrt viszont sikerült vennem még a vízesés bejárata előtt, ami innentől kezdve olyan ikonikus dologgá vált nálam, mint az erdélyi áfonya. A szerelemvirág pedig július 5-től kíséri az életemet, amiről egészen addig nem is tudtam, hogy létezik, és különös módon az apartmanunk kertjét is díszítette, majd közvetlenül a nyaralás után az új családtagunkat is egy olyan családtól hoztuk, ahol az Agapanthus teljes pompájában díszelgett. 

Jövőre már az én kertemben is nyílni fog, és igen, most már 4 kutyás család lettünk. Az a pillanatokból szőtt szabadság pedig, amit a napjaink során megéltünk nem maradt ott a tengerparton - egy része hazajött velünk. És Veled is eljöhet, ha hagyod. Sokszor csak a megfelelő önismeret, önreflexió hiányzik ahhoz, hogy megélhessük ezt a szabadságot - ebben tudok én segíteni... :)