Ki neveli ezt a generációt?
Ez az írás egy tükör a mindennapi szabadságunkról.
Nem a politikai szabadságról szól, hanem arról, hogyan élünk egymás mellett. Arról, hogyan beszélünk a másikról akkor is, amikor nincs jelen.
Egy személyes történetből indul, mégis egy sokkal tágabb jelenséget érint: azt a világot, amelyet nap mint nap a mondatainkkal formálunk – és amelyben végül a gyerekeink fognak felnőni.
Sokan felháborodnak, ha bántják a gyereküket az iskolában. Ha csúfolják, ha kirekesztik, ha megszégyenítik… De ugyanaz az ember sokszor gondolkodás nélkül mond ítéletet egy másik felnőttről. A külsejéről, a testéről, az életéről és közben észre sem veszi, hogy ezzel pontosan azt a világot teremti meg, amelyben a saját gyereke élni fog.
Van egy jelenség, amit a pszichológiában kortárs orientációnak nevezünk. Amikor a gyerekek számára a kortárs csoport véleménye fontosabbá válik, mint a felnőtteké, és az identitásukat egyre inkább egymás visszajelzéseiből építik. De van egy fontos kérdés, amelyről ritkábban beszélünk.
Milyen mintákat visznek a gyerekek ebbe a kortárs világba otthonról? Mert a gyerekek elsősorban nem azt tanulják meg, amit mondunk nekik, hanem azt, ahogyan élünk.
Hallják, hogyan beszélünk másokról, látják, hogyan ítélkezünk, érzik a passzív agressziót, a gúnyt, a lekezelést.
És megtanulják. De ugyanakkor tanulnak a rengeteg ingerből amit a TikTok pörgetésekor kapnak, vagy a videójátékokban látnak. Amit a szülő vesz meg, és ad a kezébe. És bár most ez az írás nem erről hivatott leginkább szólni, mégsem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy sokszor a szülők kényelme mellett, a határtartási problémákat is tükrözi az, hogy a gyereke telefonfüggővé válik. De most térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez…
Sokan nem gondolnak bele, de azok a mondatok, amelyek már észrevétlenül, rezzenéstelenül és lelkiismeret-furdalás nélkül hagyják el a szájukat, nagyon gyakran verbális és érzelmi bántalmazások. És még csak nem is kell hozzá kiabálni – mert ugye divatos az erőszakmentes kommunikáció, csak épp a nagy többségnek fogalma nincs ennek valódi tartalmáról. Nem kell hozzá nyílt támadás sem, hiszen elég egy félmondat, egy gúnyos megjegyzés, egy ítélet.
Olyan emberről, aki mondjuk nincs is ott, nem tud válaszolni, nem tudja megvédeni magát – és ugyanakkor lehet a szemébe nem is merné megmondani a véleményét. De a gyerek viszi ezt az attitűdöt magával mindenhová, és már egészen biztos, hogy direktben fogja alkalmazni, és az is lehet, hogy olyan társain, akiknek szándékosan akar rosszat okozni. Például mert csak így tudja megérezni a saját erejét, hiszen nincs hozzá egyéb eszköze. Ahogy valószínűleg annak a szülőnek sem.
Én azt gondolom, hogy aki folyton csak másokról beszél, az valójában soha nem volt igazán békében önmagával. Mert aki rendben van magával, annak nincs szüksége arra, hogy másokat lefelé toljon.
Ma, március 15-én sokat beszélünk szabadságról. A történelemkönyvekben a szabadság harcokban, forradalmakban jelenik meg. De van egy másik fajta szabadság is, amely nem a tereken dől el, hanem a mindennapi mondatainkban. Abban, hogyan beszélünk egymásról. Abban, hogy képesek vagyunk-e nem megalázni a másikat akkor sem, amikor könnyű lenne.
A szabadság ugyanis nem csak azt jelenti, hogy kimondhatok bármit. A szabadság azt is jelenti, hogy felelősséget vállalok azért, amit kimondok.
A hét első napja nekem is hozott egy ilyen tükröt. Egyik kliensem megosztotta velem, hogy mindig annyira feltöltődik az óráimon, és próbálja másoknak is elmondani, mi történik vele általam, hogy milyen mély folyamatok indulnak el benne, milyen különleges tér jön létre általam, nálam.... De aztán elmondta azt is, ami már a vállát nyomja egy ideje, és szeretett volna a tehertől megszabadulni, hogy mindezekért cserébe milyen válaszokat kap bizonyos emberektől. Nem azt kérdezik az emberek, mi történik egy ilyen órán, nem azt, hogy mit élnek át azok, akik ott vannak. Egyszerűen csak ennyi a megnyilvánulás: "Én aztán biztos nem megyek oda, mert ő tartja. Hogy tudott így elhízni? Elveszett a varázsa!''
És ahogyan erről beszélnek, az embernek az az érzése támad, mintha egy százötven kilós teremtésről lenne szó, aki már az ajtón is alig fér be. A valóság persze egészen más, de az ítélethez nem kell valóság.
De azért itt nyílt levélben – bár sajnos nem vagyok trendi, és nem TikTokon beszélek erről, hanem még ilyen ódivatú dolgot űzök, hogy írok, és azt olvasni is kell – szeretnék kicsit kiállni magamért.
Akinek nem inge, nem veszi magára. Sokak véleménye állítólag a fenti állítás, de nem is olyan régen egy nagyon bölcs pappal beszélgettem egy másik témáról, ahol szépen megfogalmazta, hogy a sokak nem mindenkit jelent. És mennyire igaza volt… Az alábbi sorok a személyes védelmemet szolgálják, nem tudom ki(k)nek szólnak, és nem is akarom tudni.
Csak abban bízok, ha netalán eljut hozzájuk az írásom, akkor elindulnak az önreflexió felé, és megszerzik mindazt a hiányt kemény önismereti munkával, amivel már nem kell másokat bántani ahhoz, hogy legyen egy kis fény a mindennapjaikban.
Tehát mivel az értelmi szerző(k)től egészen biztos vagyok benne, hogy szemtől szembe nem tudom megkérdezni, hogy mit is jelent az Ő értékrendjükben, hogy elveszett a varázsom, így megpróbálom kicsit szakmailag elemezni…
Már elnézést, de soha nem a testemet árultam. Azt hiszem, ez egy másik szakma, amihez nem kell ennyi iskola és tudás, mint ami nekem van 33 évesen, és sajnos nagyon azt érzem az ítéleteket hallva, hogy valószínű ezeknek az embereknek a töredékét nem sikerült egy plusz 10-15 évvel magasabb életkorral sem elérniük az életükben, így aztán mivel próbálnak úrinők lenni, az irigységet és a csökkentértékűséget még véletlenül sem akarják láttatni, ezért kell valami olyat találni, amivel aljas módon bele lehet állni - bárkibe.
A bántás legtöbbször nem erőből születik, sokkal inkább félelemből. Az ember fél attól, amit nem ért, attól, aki tükröt tart, attól, aki önmagára emlékezteti. És ilyenkor a legegyszerűbb megoldás az ítélet.
Érdekes az is, hogy abba a külső énembe tudnak kapaszkodni, ami egy olyan életszakaszomban volt, amiről mélyebben kevesen tudtak, máskülönben nem is olyan régen erről írtam egy önálló cikket, tehát most nem fogom ismételni magam.
Egyet viszont azért leírok, hogy akkor amikor a legvékonyabb voltam külalakban, talán akkor voltam a legtávolabb önmagamtól lelkileg… A szóban forgó cikket itt lehet elolvasni.
Ráadásul – ha már a testnél tartunk – attól, hogy valaki sovány, még egyáltalán nem garancia, hogy végig tudja csinálni azokat az edzéseket, amelyeket én tartok…erről is tudnék órákon keresztül mesélni. És azért néhány fontos dolgot muszáj kiemelnem, hogy a 10 év alatt sok olyan dolgot tapasztaltam, amiket nehéz volt megszokni a felnőtteknek.
Az óráimon fegyelem, figyelem és munka van. És meg kellett értenem, hogy ez is mennyire zavar néhány embert, így aztán aki nem tudta tartani a lépést a rendszerrel, az általam felállított határokkal, azzal, hogy nem galambházak az óráim, így inkább búcsút intettünk egymásnak.
Ezt a búcsút nekem is nekem is nehéz volt megtanulni, hiszen annyira adni és segíteni akartam mindig. Hányszor fordult elő az is, hogy egy kegyetlenül rossz testtartás nem zavarta a klienst, de a pici zsírpárna a hasán igen. Hiába magyaráztam, hogy a tartásának javulásáért kellene a napi 10 perc torna otthon is, de számára prioritás volt, hogy helyette inkább felüléseket csináljon, mert a hasát nem bírja elviselni. (Gondolom azt már mondanom sem kell ezek után, hogy innentől kezdve falra hányt borsó volt az is, hogy szakmai szemmel a gerincvédelem szempontjából más gyakorlatokat javasoltam volna az otthoni edzéshez is, és, hogy a lapos has elsősorban a konyhában készül...) És akkor nem is beszélve azokról az esetekről, ahol nem csupán egy tartásjavítás lett volna az elsődleges, hanem mondjuk egy komoly derékfájdalom. És sajnos sok esetben éltem meg, hogy nem került előrébb a sorban, hogy inkább azzal foglalkozzon.
Ezeket nagyon sokáig csalódásként éltem meg, nem is szakmailag, sokkal inkább emberileg. Aztán ahogy egyre elfogadóbbá váltam ezzel szemben, megértettem, hogy nagyon sok ember fél tőlem. Fél attól a határozottságtól és erőtől, ami bennem van. Fél attól, hogy egy félmondatot vagy egy olyan pillantást követően a lelkéig is ellátok.
És ez valóban így van, de azok a klienseim, akikkel tudok együtt dolgozni ezt ajándékként élik meg. Legalábbis egy idő után. A csoportos órákon sem csak a test mozgását látom, hanem sokszor azt is, ami mögötte van…a feszültséget, szomorúságot, a kimondatlan történeteket. Van, aki ezt áldásként éli meg a kezdetektől, mert végre valaki látja őt, és van, aki átokként.
Mert amikor valaki valóban jelen van, észreveszi azt is, amit az ember talán még saját maga elől is rejteget.
És ha így tekintünk arra a minősítésre, amit én hallottam vissza magamról, egyből érthetőbbé válik az, hogy sokkal könnyebb arra hivatkozni, hogy valaki "elhízott", mint szembenézni azzal, hogy talán nem bírnánk azt a fegyelmet, figyelmet, minőséget amit ő képvisel. A héten volt egy kamaszcsoportom, ahol annyira szépen megjelent ugyanez a dinamika. Bár a szituáció nem volt egy kellemes dolog, de én mégis kicsit fürdőztem szakmailag abban, hogy láttam miként működik a psziché és az éretlen elhárító mechanizmus nagyon sok embernél.
Az évek alatt rengeteg történetet hallottam, és ez a mondat a mai napig mindig megérint: "Évek óta olvasom, figyelem, amit csinálsz… csak most szedtem össze a bátorságomat, hogy eljöjjek."
Mert ez azt jelenti, hogy valaki hosszú ideig hordozott magában kérdéseket, bizonytalanságot, félelmet, mielőtt belépett volna egy olyan térbe, ahol végre őszintén beszélhet.
Én akár egyéni beszélgetésben, akár csoportban dolgozom, nagyon hamar érzem, mi zajlik egy emberben. És ekkor, amikor már idáig eljutnak, akkor ki merik mondani, hogy nem tőlem féltek, hanem saját maguktól.
Láttam már nőt, aki könnyes szemmel mesélte a kanapémon, hogy mindenki dicséri, milyen szépen lefogyott. Azt persze senki nem kérdezi meg, hogy van, pedig hónapok óta az édesanyját hordja kemoterápiára.
Láttam már anyát, aki arról beszélt, hogy egész életében az alakját féltette, figyelte mások testét, és igen – ő maga is megszólt embereket. Most pedig a gyermeke küzd súlyproblémákkal, és kétségbeesve ül velem szemben.
Találkoztam olyan emberrel is, akinek a teste egy betegség következménye. Olyan folyamatoké, amelyekről kívülről senki sem tud, és közben bántják, mert az ítélet könnyű, a megértés viszont munkát és érettséget kíván.
És hát ugye most hallottam azt magamról is, hogy elvesztettem a varázsomat.
Érdekes szó ez: varázs. Mintha a varázs a kilókon múlna, mintha a fény egy szám lenne a mérlegen.
Én viszont most érzem igazán a saját varázsomat.
Most, amikor már nem akarok minden elvárásnak megfelelni, amikor már látom az emberi történetek mélységét, amikor már tudom, hogy egy test mögött mindig egy élet áll.
Azt gondolom, hogy ez a varázs nem tűnt el, csak egyszerűen túl erős lett ahhoz, hogy mindenki elbírja a fényét. És akadnak szerencsére jó páran, akik igazán értik mit is jelent ez a mondat.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy többségében ezekkel az emberekkel vehetem körbe magam a mindennapjaim során, hiszen az évek alatt valami más is történik állandóan. A tér lassan kitisztul körülöttem, szinte észrevétlenül, de folyamatosan.
Eltűnnek az életemből azok az emberek, akikkel már nem ugyanazon a rezgésszinten létezünk.
Nem haraggal, nem feltétlenül konfliktusokkal, egyszerűen csak elfogy a lábunk alól a közös út, és ezzel egyidejűleg megérkeznek mások. És nem csupán a szakmámra igaz ez, hanem a magánéletemre is.
Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy tényleg van valami rend ebben az egészben. Mintha az élet – vagy ha úgy tetszik, az égiek – finoman rendezné a találkozásokat. A kapumon végül mindig azok lépnek át, akik valóban készen állnak arra, hogy együtt dolgozzunk, kapcsolódjunk. Én pedig ma már tudatosan lépek ki olyan helyzetekből, ahol csak a szagát is megérzem annak az értékrendnek, amely nem az enyém.
Mert a jellemet az üzletben még nem lehet megvásárolni.
És azt is gondolom, hogy az ember életébe – az enyémbe is – időről időre megérkeznek ezek a negatív visszajelzések. Nem feltétlenül azért, mert igazak, hanem mert lehetőséget adnak arra, hogy egy pillanatra megálljunk, és ránézzünk saját magunkra.
Kibillent ez engem? Vagy inkább emlékeztet arra, hogy hol tartok most az életemben?
És amikor így nézek rá, akkor azt kell mondanom: nem billent ki. Inkább megerősített abban, amit már régóta tudok. Abban, hogy amit adok az embereknek, az valódi. És igen – ki merem mondani: büszke vagyok arra a munkára, amit végzek.
Mert amit az embereknek adok, az nem egy sablon, nem egy gyors módszer, nem egy felszínes megoldás. Hanem egy olyan tér, ahol valóban lehet találkozni önmagunkkal.
És ez ma már ritka.
...ez lenne az igazi szabadság, a szabad élet titka, és ebben a szemléletben kellene nevelni a felnövő generációt is. Szerintem a következő generáció nevelése nem az iskolában, nem a tankönyvekben, hanem a konyhaasztalnál, a hétköznapi mondatainkban kezdődik.