Ki vagyok én?

Néhány hónappal ezelőtt egy tanítási nap elején az egyik képzésen hallgatóként ültem a teremben, amikor arra kértek bennünket, hogy fogalmazzuk meg, milyen éppen a "belső időjárásunk". 

Amikor rám került a sor, azt mondtam:

Süt a nap, csak vannak előtte mesterségesen generált felhők.

Akkor ez a mondat egyszerűen megszületett bennem. Azóta viszont sokszor eszembe jutott, mert talán többet mond rólam, mint akkor gondoltam.

Abban az időszakban nagyon erősen foglalkoztatott az érzés, hogy kevés ember lát engem igazán egészben.

Sokan ismernek. De többnyire mindenki csak egy szeletet lát belőlem.

Van, aki a mozgással foglalkozó szakembert. Van, aki a személyiségfejlesztőt. A sokat tanuló nőt. A szervezőt és a szakmai közösségben dolgozó embert. Van, aki azt az oldalamat ismeri, amelyik kutat, kérdez, rendszerez és bizonyítékokat keres. Más pedig azt, amelyik megérez, szimbólumokkal dolgozik, és teret hagy annak is, amit nem lehet azonnal számokba rendezni. És persze vannak, akik egyszerűen Zsuzsit ismerik.

Csakhogy én mindez együtt vagyok.

Talán éppen ezért volt olyan sokáig nehéz egyetlen mondatban megfogalmaznom, ki vagyok.

Ma már nem is biztos, hogy szeretném.

Nem könnyen férek bele a dobozokba

Sokáig azt gondoltam, egyszer majd megtalálom azt a szakmai megnevezést, amelybe minden belefér. Ma már inkább azt gondolom, hogy talán nem véletlenül nem találtam meg. Mindig is erősen vonzottak az összefüggések.

Ha megismerek valamit, szinte automatikusan megjelenik bennem a következő kérdés: mihez kapcsolódik még?

Mit mond erről a pszichológia?
Mit mutat közben a test?
Mi történik az érzelmek szintjén?
Hogyan jelenik meg a kapcsolatainkban?
Lehet-e mögötte családi vagy rendszerszintű minta?
Mit mond róla egy rajz vagy egy szimbólum?
És vajon mit érzékelünk belőle akkor, amikor egy pillanatra nem elemezni próbálunk, hanem egyszerűen figyelünk?

Nem azért tanultam ennyiféle területen, mert szeretném minél több módszer nevét felsorolni magam mellett.

Engem az ember érdekel. Az egész ember. És egyre kevésbé hiszem, hogy őt egyetlen nézőpontból igazán meg lehet érteni.

Van bennem egy kutató – és van bennem valaki, aki egyszerűen figyel

A természettudományos múltam mélyebben része annak, ahogyan gondolkodom, mint talán kívülről látszik. Szeretek kérdezni. Utánanézni. Rendszerezni. Megérteni, mi miért történik. Nem szeretem, amikor valamit csak azért kellene elfogadnom, mert valaki kijelentette. De az emberekkel végzett évek alatt azt is megtapasztaltam, hogy az emberi létezésnek vannak olyan rétegei, amelyek nem adják oda magukat ilyen könnyen az elemzésnek. Ezért számomra a racionalitás és az intuíció nem két ellenséges világ.

Mindkettő bennem él.

És nem szeretném egyiket sem megtagadni azért, hogy könnyebb legyen besorolni. Ugyanakkor fontosnak tartom tudni, mikor miről beszélünk. Mi az, amit tudományos eredmények támasztanak alá, mi az, amit szakmai tapasztalatként figyelünk meg, és mi az, ami személyes, szimbolikus vagy intuitív megtapasztalás. 

Számomra a híd nem azt jelenti, hogy összemosom a két partot, hanem azt, hogy merek közlekedni közöttük.

Intenzíven élek

Azt hiszem, ezt sem volna hiteles kihagynom magamból. Ha valami érdekel, akkor igazán érdekel. Ha tanulok, beleásom magam. Ha alkotok, addig keresem, amíg meg nem érzem benne azt, amit szerettem volna. Ha valami lelkesít, nehezen tudom – és talán nem is akarom – elrejteni. Ha pedig valami nem stimmel, azt általában gyorsan megérzem.

Sokszor hamarabb tudom, hogy "ez még nem az", mint hogy pontosan meg tudnám fogalmazni, miért. Aztán keresem tovább.

Mondatban. Képben. Módszerben. Gondolatban. Önmagamban.

Ez a működés sok mindent adott nekem. Kreativitást, kitartást, kíváncsiságot, nagy munkabírást és azt a képességet, hogy egymástól távolinak tűnő dolgok között is észrevegyem a kapcsolatot. De megtanulom a másik oldalát is.

Hogy nem kell minden kérdés végére azonnal pontot tennem. Nem kell minden összefüggést megfejtenem. Nem kell minden jó ötletet megvalósítanom. És talán már nem kell minden új ajtón belépnem csak azért, mert érdekel, mi van mögötte.

Sokáig építkeztem

Tanultam. Képeztem magam. Új területeket ismertem meg. Emberekkel dolgoztam. Csoportokat vezettem. Mozgást tanítottam. Önmagamon dolgoztam. Szakmai közösségben vállaltam feladatokat. Új programokat találtam ki, és közben újra meg újra visszaültem a tanulói székbe. És ezt a széket ma is szeretem. Nem szeretnék olyan segítővé válni, aki egyszer csak azt gondolja magáról, hogy megérkezett, és innentől már csak másokat kell tanítania.

Szükségem van arra, hogy nekem is időnként visszajelezzenek. Hogy legyen, amit még nem tudok. Hogy időnként újragondoljam azt is, amiben korábban biztos voltam. Ugyanakkor az utóbbi időben egyre inkább érzem, hogy talán egy másik korszak határára érkeztem.

Már nemcsak újabb darabokat szeretnék gyűjteni. Szeretném meglátni, milyen kép rajzolódott ki belőlük.

Magas a belső mércém

Ezt ma már erősségként és tanulási feladatként egyszerre látom. Fontos számomra a minőség. De nem elsősorban a tökéletességet keresem, hanem azt a pillanatot, amikor valamire azt tudom mondani: igen, ez igaz.

Ezért tudok sokáig dolgozni egy mondaton. Egy programon. Egy képen. Egy gondolaton. És ezért tudok néha türelmetlen is lenni. Magammal éppúgy, mint a folyamattal. Tanulom, hogy az "elég jó" nem feltétlenül jelent megalkuvást. Hogy az energiám is érték. Hogy nem minden részlet érdemel ugyanannyi időt. 

És talán leginkább azt tanulom, hogy nem kell folyamatosan bizonyítanom azzal, hogy még többet tudok, még többet tanulok, még többet vállalok.

Néha az is fejlődés, amikor az ember végre birtokba veszi azt, amit már felépített.

Nem megjavítani szeretném az embereket

Segítőként talán ez az egyik legfontosabb mondatom. Nem szeretném megmondani annak, aki hozzám érkezik, milyenné kellene válnia. Sokkal jobban érdekel, hogy mi történt vele útközben.

Hol távolodott el önmagától?
Mit tanult meg elhallgatni?
Milyen mintákat visz tovább?
Mit jelez a teste?
Hogyan kapcsolódik?
Mitől fél?
Mire vágyik?
És mi történne, ha egyre jobban értené saját magát?

Számomra az önismeret nem végtelen önboncolgatás. És nem is az a célja, hogy minden múltbeli történetünknek külön nevet adjunk. 

Azért nézünk hátra, hogy szabadabban tudjunk előre menni.

Talán ezért gondolok a segítői munkára sokszor inkább visszakapcsolódásként. Kapcsolódás a testhez. Az érzésekhez. A saját szükségleteinkhez és határainkhoz. A kapcsolatainkhoz. A történetünkhöz. És végül ahhoz az emberhez, akik mindezek alatt vagyunk.

Nem a módszer áll nálam középen

Sok módszert tanultam és használok. De egyik sem fontosabb annál az embernél, aki velem szemben ül. Nem szeretném előre eldönteni, melyik ajtón kell belépnie önmagához. Van, akinek egy beszélgetés nyit ki valamit. Másnak a teste. Egy rajz. Egy családi összefüggés. Egy konfliktus. Egy mozdulat. Egy szimbólum. Vagy éppen egy hosszú csend. Az én feladatom nem az, hogy mindenáron használjam azt, amit tudok.

Hanem hogy felismerjem:
most mire van szükség – és mire nincs.

Fontos számomra az érték

Talán ezért sem tudtam soha kizárólag számokban gondolkodni a munkámról. Egy csoport számomra nem attól sikeres, hogy hány szék telt meg. Egy találkozás értékét nem kizárólag az mutatja, hány ember volt jelen. Persze vállalkozóként nekem is meg kellett és meg kell tanulnom, hogy az értékteremtésnek fenntartható keretre van szüksége. Hogy attól még, hogy valamit szívből végzek, lehet – és kell is – határa, ára, struktúrája.  

De egy dolgot nem szeretnék elveszíteni: 
az ember soha ne váljon számmá előttem.

Szeretem a mélységet, de szeretem a nevetést is

Nem hiszem, hogy az önismeretnek mindig komoly arccal kell történnie. Szeretem a mély beszélgetéseket. Azokat a pillanatokat, amikor egy mondat után hirtelen csend lesz, mert valami megérkezett. De ugyanúgy szeretem a humort, az öniróniát, a játékosságot és azt, amikor egy nehéz folyamat közepén egyszer csak együtt tudunk nevetni. Az ember szerintem ilyen. Nem csak seb. Nem csak fejlődés. Nem csak trauma. Nem csak tudatosság. Élet is.

És talán mindezek mögött a szabadságot keresem

A szabadságot ahhoz, hogy nálam se a régi mintáim döntsenek helyettem. Hogy tudjak nemet mondani amikor kell. Hogy tudjak kapcsolódni anélkül, hogy közben elveszíteném magamat. Hogy megváltoztathassam a véleményemet. Hogy ne kelljen egyetlen szerepbe beleszorítanom magamat csak azért, hogy könnyebben érthető legyek mások számára. És hogy másoknak se kelljen ezt tenniük mellettem. Talán ezért fontos számomra annyira az önismeret. Mert minél többet értek abból, mi működtet engem, annál több valódi választásom lesz abban, hogyan szeretnék élni.

Ugyanaz a Zsuzsi

És itt térek vissza ahhoz a bizonyos belső időjáráshoz. Ahhoz a naphoz a mesterségesen generált felhők mögött. Mert ma már egyre kevésbé szeretném attól függővé tenni az önmagamról alkotott képemet, hogy mások éppen melyik szeletét látják annak, aki vagyok. Tudatosan törekszem arra, hogy minden élethelyzetben ugyanaz a Zsuzsi tudjak lenni. 

Ez nem azt jelenti, hogy mindenhol ugyanúgy viselkedem. Más vagyok anyaként, szakemberként, hallgatóként, vezetőként, barátként vagy éppen egy mozgásóra közepén. A szerepeim változnak. A belső hely, ahonnan jelen vagyok, viszont egyre kevésbé.

Nem szeretném elrejteni az érzékenységemet azért, hogy erősnek lássanak. Nem szeretném elhallgatni a racionalitásomat ott, ahol az intuícióról beszélünk. És az intuitív részemet sem szeretném letagadni azért, hogy szakmailag komolyan vegyenek. Nem szeretném kisebbre venni az intenzitásomat csak azért, hogy kényelmesebb legyek mások számára. 

Nem szeretnék kész embernek látszani.
Csak egyre inkább egésznek.

Mert talán számomra erről szól az önismeret egyik legmélyebb rétege: nem újabb és újabb személyiséget építünk magunknak, hanem lassan megszűnik a szükségünk arra, hogy szétdaraboljuk azt, akik vagyunk.

A nap pedig akkor is ott van, amikor valaki csak a felhőt látja. És ma már tudok valamit, amit évekkel ezelőtt talán még nem tudtam volna ilyen egyszerűen kimondani: szeretem azt a Zsuzsit, akivé váltam.

Nem azért, mert készen van. Nem azért, mert nincsenek vakfoltjai, kérdései, túlzásai vagy újabb tanulnivalói. Hanem azért, mert egyre kevésbé szeretne másnak látszani, mint aki. 

És talán ezért ma már nem is az a legfontosabb kérdésem, hogy hová férek be.

Hanem az: mit tudok létrehozni abból, aki vagyok?